Művésznek lenni a legjobb - Az életbe kell kapaszkodni, nem a halálba, vallja Veszely Jelena

Imádnivaló, igazi művészotthon az övé Tihany diósi részén, arrafelé, ahol így ősszel a madár se jár, de a Balatonra csodálatos panoráma nyílik a nappaliból és a kicsinyke kertből is. A hely tehát maga a tömény idill, a ház milliónyi tárgyával, a pianínóval és a cserépkályhával pedig otthonos és derűs. Pont, mint a tulajdonosa.

- Nem okozott számomra gondot az, hogy egyszerre jártam a zeneművészeti és a képzőművészeti egyetemre - emlékszik vissza, láthatóan nagyon szívesen. - A fő tantárgyi órákról nem hiányoztam, a melléktantárgyakat pedig könyvből is meg lehetett tanulni, na azokat néha ellógtam. A tanáraimmal is jóban voltam, szemet hunytak a hiányzásaim felett, baráti, családias volt a hangulat. 

Én meg igyekeztem a lehető legjobban beosztani az időmet. A háborúnak köszönhettem azt, hogy végül szobrász lettem és nem zongoraművész, nem volt ugyanis akkoriban lehetőség a gyakorlásra. 

Úgy érzem egyébként, hogy bölcsen szólt közbe a sors, mert akkor még nem láttam azt, hogy egy zongoraművész mennyi idejét köti le a gyakorlás. Ha ezt a pályát választom, talán soha nem tudtam volna családot alapítani. 

Jelena és férje, Szilvássy Pál festőművész az ötvenes évek elején költözött Ma- gyarországra. Ekkor már volt három lányuk, a sors úgy hozta, hogy mindhárman más-más országban születtek, Pesten, Nagybányán és Zágrábban.

- Amikor Pestre költöztünk, beilleszkedtünk a társasági életbe. Szabadúszó művészek voltunk mindketten, soha nem köteleződtünk el. Tanítani sem akartam, azt mondtam mindig: én is meg tudtam tanulni, tanulja meg más is. 

Nem vagyok tanár alkat, soha nem vártam el senkitől, hogy az én felfogásomban alkosson vagy éljen. Ilyen szempontból liberális vagyok, hagyom, hogy a fiatal szenvedjen és így bontakoztassa ki saját tehetségét. 

Én is ezt tettem, nem követtem soha senkit, példaképeim sem voltak. Veszely Jelena megtalálta a helyét az 50-60-as évek Magyarországán is, dolgozott, több mint húsz köztéri szobrát állították ki. Kővel, fával és rézzel is dolgozott, azt mondja, kedvenc anyaga nincs. 

A nedves agyagot azonban mindig is undorítónak találta, azt, hogy nyakig maszatos lesz az ember, de nem volt más választása, mint hogy a viszolygását legyőzze. - Megoldottam. Mindent meg kell oldani - mosolyog. De hogyan?

- A vitalitás az olyasmi, mellyel születni kell - mondja Jelena. - A tehetség mögött is ez van, az életerő, mely segít abban, hogy a képességek kibontakozzanak. Mert a művészi hajlam alapvetően mindenkiben ott van. 

- Az elmúlás, a halál? Nem érdekel. Én már gyerekként figyeltem a felnőtteket, az időseket, megértettem, hogy egyszer én is öreg leszek, és tudtam, hogy mik azok a hibák, melyeket nem szabad elkövetni. Azt is megtanultam, hogy tolerálni kell azokat a dolgokat, melyek nem a kedvemre valók, mégis elkerülhetetlenek. 

A predesztináció számomra azt jelenti, hogy ha már egyszer megszülettünk, akkor élni kell. Egyszer élünk, és fogalmunk sincs, mi lesz azután, hogy meghalunk. Az életbe kell kapaszkodni, nem a halálba. 

A fogódzkodó pedig szerintem az, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket. Én nagyon rakoncátlan voltam, de ami nagyon tetszett, azt ki tudtam kunyerálni. Veszely Jelena ízig-vérig művész, a mai napig alkot, most éppen egyik unokájának a portréját készíti el a ház mellett álló műteremben. - Az ember új és új képletekkel fejezi ki a világ dolgait. 

Először ráeszmél saját magára, majd ezen keresztül a világra, a világ pedig visszajelez neki. Ilyen tekintetben könnyű dolga van a művésznek, hiszen közvetlen visszajelzést kap a külvilágtól, tetszik-e a munkája vagy nem. Igen, művésznek lenni a legjobb a világon. Jelena rágyújt egy cigarettára. 

- Az orvosok természetesen mondják, hogy nem kéne, de nekem segít, egy kicsit lefékez. Ilyenkor gondolkodom, tépelődöm. Jól jön ez a napi néhány szál cigaretta, mert túl nagy bennem az aktivitás. Azt mondják.

(Fotó: Penovác Károly)