A szép új világ naiv ábrándja egy mai röpiratban

MéJévvel jelent meg Zámbó Zoltán keszthelyi középiskolai tanár Új emberi világot! című vitára ingerlő érdekes kötete. A kézirat végére 1997 nyarán Kővágóörsön tett pontot, a korrekciót nyolc évvel később végezte el, s a mű idén nyáron látott napvilágot. A késedelem okát nem ismerjük, de ez a mű tartalmán, szellemi üzenetén semmit sem változtat, mindenkor aktuális. Az Új emberi világot! filozófiai értekezésnek, esszének, röpiratnak, vitairatnak is tekinthetem, tartalmilag kiterjed a társadalom egészére. S nemcsak magyar viszonyok-ra érvényesíthetjük, egyetemes igényű a javából. Zámbó Zoltán ugyan semmi újat nem mond nekünk, néha ismétlésnek, utánlövésnek érzem felvetett témáit, ezekről már ezerszer írtak, így vagy úgy. A mű erénye a megközelítés módja, ahogy beszél a tárgyalt kérdésekről. Egy intelligens, művelt ember szemszögéből látjuk életünk, világunk meghatározó dolgait, s kemény, őszinte szavak követik egymást az oldalakon. 

A szerző Istenen és Jézuson kívül senkit nem kímél, mindenki megkapja a magáét tőle, az egyházak sem kivételek. Természetesen a Biblia sem marad ki a sorból: ...Pál, a Jelenések könyvének szerzője és az Újszövetség más létrehozói (...) meghamisították és kiegészítették a jézusi szövegeket, illetve a róla fönnmaradt történeteket. Hozzá kell tennem, hogy számomra egyetlen percig sem kétséges, hogy a szerző hívő ember, Isten és Jézus az ő szemében szent és sérthetetlen, kritikus hangneme tehát nem ateizmusból fakad, csak éppen egyenesen, képmutatás nélkül fogalmaz, nyilván elege van a hazugságokból, a csúsztatásokból: Jézust a zsidó inkvizíció küldte a keresztre, az egyház, amely az Ő követőjének vallja magát, megindítja az említettnél is kegyetlenebb keresztény inkvizíciót az eretnekek ellen. Zámbó Zoltán félti az emberiséget, szerinte egy szakadék felé robogó gépkocsi utasai vagyunk. Hogy új emberi világ szülessen, ahhoz elfogulatlanul kell végiggondolni sorsunkat. S a helyes utat csak Isten segítségével találjuk meg, amely nem a pusztulásba, hanem a boldog életbe vezet. Ez már persze önmagában elfogultság, de erről a kapaszkodóról lelkünk legmélyén soha nem mondunk le. A kötet a halálközeli élmények fejtegetésével indul, ehhez R. A. Moody könyvei az illusztrációk . Az újra-élesztettek beszámolóiból kibontakozó istenkép és Jézus istene között nagyfokú egyezés tapasztalható - jegyzi meg Zámbó. Nem hisz az evangéliumoknak, ugyanakkor az újraélesztettek meséit , a Fénylény megjelenését fenntartások nélkül elfogadja. Jézusról kijelenti a szerző: nem valószínű, hogy olyan csodákat hajtott volna végre, amelyek a természeti törvények felfüggesztésével, figyelmen kívül hagyásával jártak volna együtt... Kételyek, ellentmondások, okos feltárások, lendületes, invenciózus elemzések, összevetések hatják át a kötetet. Zámbó szándéka tisztességes, nem szerepet játszik, mint azt néhányan teszik ebben a műfajban, a pápánál is pápábbnak képzelve magukat. Nem halandzsázik, helyette egy kollektív szeretetről ábrándozik, s ebbéli óhaja némelykor naivvá vagy vaskalapossá teszi. Úgy érzem, mintha a címlapon száguldó expresszvonatról lemaradt volna. De persze ez így nem igaz, csak hát az az idealizált állapot, amelyért könyve íródott, nem létezhet. Nincs az a szeretet, amely ezen változtathatna. A szerző felvetései utópisztikusak, s mint ilyenek, magukban hordozzák persze a valóságot, a megvalósulás reményét is. A könyv bejárja a szerelem és a család stációit, megismerkedünk a hazafiság új értelmezésével is, amely szimpatikus és megfontolandó: Az új tartalmú hazafiság nem hangoskodó, ökölrázó, asztalcsapkodó, látványos külsőségekben, gesztusokban megnyilvánuló, trikolóros, piros betűs hazafiság, hanem sokkal inkább a hétköznapok része... Borúlátó képet kapunk a mai világ iskoláiról, és a médiát is szigorú ítélettel sújtja a szerző; szemlélete kissé egyoldalú. Szentenciákkal találkozunk, amikor a politika, a kultúra, a tudomány, a sport, az élővilág, a természet kerül szóba. 

Zámbó Zoltán széles körből merítve fogalmazza meg aggodalmait, és ha néha szélmalomharcnak, magányos álmodozásnak is érezzük gondolatait, javaslatait - invokációit -, talán szégyenünkben tesszük, mert kénytelenek vagyunk szembesülni az igazsággal, félelmeink tompítják, kioltják józan ítélőképességünket, így aztán elhitetjük önmagunkkal, hogy áldozatokká lettünk. Hogy korántsem erről van szó, arra felel Zámbó kötete. Itt-ott inognak ugyan érvei, éppen úgy, ahogy hitünk is megroggyan néhanapján. 

De jön a vigasz, már-már menetrendszerűen érkezik: ...földi pályafutásunk végeztével szellemünk minden bizonnyal tovább él egy másik dimenzióban, az itteninél nagyobb szabadságban, több lehetőség birtokában . Kalkuttai Teréz anya mondta egy alkalommal, hogy jobb egy gyertyát gyújtani, mint a sötétséget szidni. Zámbó Zoltán gyertyát gyújtott könyvével, de azért nem maradt néma. Istenen és Jézuson kívül senkit nem kímél, mindenki megkapja a magáét tőle