Vilma néniék minden megtakarítását ellopták

Pami boldog csaholással fogad, örül, hogy valaki rájuk nyitja az ajtót. Az apró, idős kutyus családtag, egyetlen vigasza az idős, mozgáskorlátozott házaspárnak. Kérik, még a kedves kis jószágot se fotózzam le, mert hát sosem lehet tudni, nem ismerik-e fel őket, és nem jönnek-e vissza hozzájuk, vagy nem állnak-e bosszút rajtuk azok, akik már két alkalommal is ellopták a pénzüket. Az idős pár engem is nagy elővigyázatosság után engedett be otthonába.

Igényes lakás, a megvetett ágyban idős bácsi mozdulatlan fekszik, a néni hatalmasra dagadt lábakkal vánszorog, el az ajtóig. A bácsi csak sokára mozdul meg és kapcsolódik be a beszélgetésbe. Vilma néni is hálóingben van, ágyban fekvő betegek. A bácsi olykor még lemerészkedik a kiskutyával egy rövid sétára. Senkijük nincs, gyerekük nem született, elmondásuk szerint egy pesti ügyvéd rokonra íratták a lakást. A kérdésre, hogy ki takarít és ki sétáltatja a kutyát, azt mondja, fizet érte valakinek. Vilma néni naponta főzöget. Az asztalon február 11-én kelt háziorvosi beutaló fekszik, orvosa arra kérte, hívja fel a szakorvost. Máig nem hívta, mert azt mondja, nem tudja, milyen számon.

– Levitte a férjem a kiskutyát. Most már tudjuk, ezt az alkalmat figyelték ki a tolvajok, hogy egyedül maradjak itthon – idézi fel életük legkeserűbb napját Vilma néni. Láttam az ablakból, amint a férjem valakivel beszélget. Egyszer csak kopogtattak, és az ajtóban az a jól öltözött, harmincas férfi állt, akivel a párom beszélt, gondoltam, férjem ismerőse jött fel, aki ráadásul nevemen szólított. Beengedtem. Amíg kiment a mosdóba, én a konyhába mentem. Mire visszaértem a szobába, már csapódott is a bejárati ajtó, akkor láttam meg feltépve a szekrényajtót. Ott tartottuk a pénzt, amit előtte vettünk ki a bankból, közel négymillió forintot. – Nagyot csalódtunk az emberekben – szólal meg sokára halkan a bácsi. Engem azzal szólított le az ismeretlen, hogy ismerem-e az általa megnevezett személyt, mert ő azt gondolja, én vagyok az – emlékezik vissza. – Mondtam, hogy nem, és közben azt is firtatta, hol lakom. Tovább sétáltam a kiskutyánkkal, mire felmentem, a feleségem ott zokogott. Láttuk, ahogy egy fekete autóban várta valaki azt az arcszínű maszkot viselő férfit, aki nálunk járt. Azonnal hívtuk a rendőrséget, de a pénzünk nem került elő. Hónapokkal később újra kopogtak, megint akkor, amikor a párom a kutyával lenn volt, akkor egy férfi rendőrnek adta ki magát, és azt mondta, hamis pénzt vittek ki a nyugdíjjal az időseknek, ezért jött. Beengedtem, aztán megkért, menjek át a másik szobába, nézzek meg valamit az erkélyen, mire észbe kaptam, hűlt helye volt a 600 ezer forintunknak. Mindenünk odalett. Ma egyik hónapról a másikra élünk. Soha többé nem nyitunk ajtót ismeretlennek – mondták búcsúzóul.