Alkoholizmus: van kiút a pokol legsötétebb bugyraiból?

Az alkoholista nem rossz, nem gyenge ember, hanem beteg

„Az alkoholista nem rossz, nem gyenge ember, mondom a magunk védelmében, hanem beteg. Ez a véleménye az orvosoknak is. Az ivásnak semmi köze az akaraterőhöz. Viszont az illetőnek szüksége van arra, hogy elérje a mélypontot, s ne tagadja, hanem lássa be a függőségét, ami ellen egyedül tehetetlen. Bennünket megbélyegeznek, a társadalom szégyenének neveznek, miközben a problémáinkat tabuként kezelik, hasonlóan a melegekéhez. Amiről nem beszélünk, az nincs - pedig Magyarországon 600 ezer alkoholbeteget tartanak nyilván, de a szakemberek szerint az érintettek száma közel jár az egymillióhoz. Családtagjaink sem úszhatják meg a lelki és testi fájdalmakat. Magunkkal rántottuk őket a pokolba.

Amúgy soha nem gondoltam volna magamról, hogy alkoholista leszek, ráadásul a legrosszabb fajtából.

Milyen igaz, hogy személyiségünk alakulására döntő hatással van a kisgyermekkorunk! Emlékszem, hogy hároméves lehettem már, amikor az apám, aki egy kocsmában (!) dolgozott, mind gyakrabban volt ittas, s folyton veszekedett az anyámmal. Egy másik Balaton-parti városba költöztünk, hátha ez segít a családon. Minden folytatódott tovább Középiskolába készültem, amikor elváltak. Azért a keserves évtizedért annyira meggyűlöltem, hogy végleg megszakítottam vele én is a kapcsolatot. Évekkel ezelőtt a közjegyző hívott fel, hogy meghalt. Tudtunk nélkül temették el, később megkerestem a sírját. Úgy nőttem fel, hogy megmutassam, mennyivel különb ember vagyok az apámnál. Azért is tanultam nagyon jól, hogy lemossam a családomról a szégyenfoltot. Gond nélkül bekerültem a katonai főiskolára, ahol a szorgalmam miatt gyorsan rám akasztották a stréber jelzőt. A bulikban már három sör után rosszullét fogott el, ami megnyugtatott: nem bírom az akolholt, biztosan nem olyan lesz az életem, mint az apámé. Akkor még nem sejtettem, a sorsom gyerekkoromban pecsételődött meg. Az érzelmek nélküli évek, évtizedek oda vezettek, hogy nem volt elég önbizalmam. Tudja, olyan családban, ahol aktív alkoholista van, ott nincs biztonság, kiszámíthatóság, bizalom. Nem lehet őszintén kifejezni az érzéseket, nincs valódi intimitás. Édesanyánknak nem volt elég ideje velünk törődni, beszélgetni, szeretgetni, mert belefáradt az apánkkal való küzdelembe. Én minden helyzetben bizonyítani akartam, ez mind nagyobb feszültséget okozott, amit le kellett valahogy vezetnem.

Jó volt inni az egyhetes hadgyakorlatok után, az egész napos meló közben a haverok építkezésén. Katonai karrierem szépen ívelt felfelé, igazán sikeres embernek mondhattam magam. Hittem abban, hogy jó ügyet szolgálok, amikor a gépesített lövészezredemmel már csak parancsra vártunk, hogy 1981-ben bevonuljunk Lengyelországba, s leverjük a szolidaritás mozgalmat. Közben szembesültem azzal, hogy a honvédség vezetése mennyire züllött erkölcsileg. Néhány év múlva leszereltem, majd pedagógus lettem egy kisvárosban. Ám amikor egy évvel később tartalékos tisztként behívtak, olyan állásajánlattal kínáltak meg a seregben, ami elől nem tudtam kitérni. A rendszerváltást követően egy akciónk balul sült el, nyilvánosságot kapott. Főnökeim velem vitették el a balhét, félreállítottak. Megroppantam, depressziós lettem, amivel hónapokig az egyik fővárosi kórházban kezeltek. Megmondta az orvos, az ilyen helyzetből kevesen állnak fel. Én sem tudtam. Ráadásul, amikor visszamentem dolgozni, a kollégák úgy próbáltak segíteni , hogy már reggel konyakkal kínáltak. Attól kezdve az alkohol határozta meg mindennapjaimat. Amikor a nejem eldugta előlem a piát, a fiam rászólt: Adjál neki, különben bolond lesz! Nem csak, hogy a személyiségem kezdett teljesen eltorzulni, józanul még a legegyszerűbb fizikai munka elvégzése is komoly fejtörést okozott. Az önsajnálat lett úrrá rajtam, s mindenkit hibásnak tartottam, csak éppen magamat nem. Leginkább otthon palástoltam, hogy iszom, ezért képes voltam hazudni. Sorozatos szemrehányást kaptam, én meg csak védekeztem. Mind jobban elmagányosodtam a családban, elfordultak tőlem. Megvetettek. A fiam egyszer ezt mondta: Nekem 14 éves korom óta nincs apám Megdöbbentett, ugyanakkor nem értettem, hogy miről beszél. Hiszen neki is mindent megadtam, jól kerestem, csak éppen érzelmileg már vele sem volt meg a kapcsolatom.

Higgye el, sokszor megpróbáltam kikapaszkodni a gödör mélyéről. Volt, hogy egy hétig, meg aztán hónapokig nem ittam, de utána egy pohár szesz visszarántott a szakadékba. Kórházakban, drogambulanciákon fordultam meg, a végén már tizenkétféle gyógyszert szedtem, amitől más jellegű függőség alakult ki bennem.

Hét évvel ezelőtt, karácsony napján arra kért a nejem, hogy legalább aznap ne igyak. Délután kettőig bírtam. Ők este magamra hagytak az üveg borommal, s elköltöztek a nagyszülőkhöz. Kótyagosan bámultam a tévét, s ateista létemre egyszer csak azt mondtam: Istenem, segíts! Képletesen szólva, akkor este végleg térdre rogytam. Feleségem napokon belül beadta a válópert.

A sógorom hónapokkal később elvitt a pápai anonim alkoholisták csoportjába, ahol átöleltek, szeretettel fogadtak, holott akkor sem voltam józan. Innen vitt az utam tizenhárom évnyi önpusztítás után Szigetvárra, ahol a hozzám hasonlókat kezelik. A kórházi körülmények között csoportterápián vettem részt, ahol a gyógyuló félben lévők lelki támaszt nyújtottak az újaknak, miközben már nem szedtünk gyógyszert. Módszerük az anonim alkoholisták 12 lépéses felépülési programjára épül, valamint arra a tapasztalatra, hogy az alkoholizmus gyógyíthatatlan betegség. A legfontosabb, hogy őszintén szembenézzünk a korábbi életünkkel. El kell ismernünk, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben. Testünk, lelkünk és az elménk beteg, amit nehéz bevallani. Hinnünk kell egy felső erőben, aki több, mint mi vagyunk, erősebb nálunk. Lehet ez Isten, de bárki más is. Egyszer egy pap azt mondta nekem a veszprémi csoportunkról, hogy a legkeresztényebb közösség a mienk.

Fontos, hogy naponta úgy keljünk, hogy megfogadjuk: ma nem iszom! Nem egy hé-tig, egy hónapig, a fogadalom 24 órára szól. Erre a ,néhány órára kell koncentrálnunk, összeszorítanunk a fogunkat, hogy ne essünk kísértésbe. Még ennyi év után is, ha felszólalok illetve, ha felszólalunk a gyűléseinken, így kezdem: ,Nándor vagyok, alkoholista.

Mi, egykori visszaesők, tudjuk, egyetlen pohár alkohol végzetes számunkra! Van olyan társam, aki tíz év józanul eltöltött év után elfogadott egy pohár sört kezdhette elölről a felépülést.

Állandóan figyelnünk kell magunkra. Képzelje, tavaly nyáron, akkor már évek óta nem ittam, egy fárasztó nap után jöttem hazafelé a telekről, amikor bevillant: de meginnék most egy pofa hideg sört! Az asszony se tudja meg, elutazott, mérlegeltem magamban. A következő percekben le kellett állnom a kocsival az út szélére, mert levert a hideg veríték. Skizofrén állapotba kerültem. Újból rá kellett döbbennem, ez a küzdelem egy életen át elkísér. A szeretteimet is.

Az alkoholizmusba belebetegszenek a családtagok is. Az együtt töltött évek alatt ebben a játszmában mindenki felvesz egy szerepet, hogy elviselhetővé tegye az egyébként elviselhetetlent. Ők a társfüggők, akik között ott vannak a gyerekek is, akik éppúgy önpusztító életet élnek majd, mint a szüleik. Ők sem csak a jeles napokon fognak inni, hanem rendszeresen. Bár arra is van példa, hogy az egyik családtag kiválik ebből a körből, s gyökereiben megváltoztatja az életét.

Józanodás közben a családon belül is új helyzet áll elő: már nem kell felettünk gyámkodniuk, a pénzünket beosztaniuk, számon kérni, hogy merre jártunk. Feleségemnek is az ,átállást a veszprémi alkoholbetegek hozzátartozóinak családi csoportja az Al-Anon segíti a mai napig, ahová már közel harmincan járnak. Mert nekik is újra fel kell építeniük belülről magukat, alkalmazkodniuk kell a megváltozott helyzethez, az ,új férjhez.

Mindkettőnknek nagyon oda kell figyelni a másikra. Említettem? Két hónapja újra összeházasodtunk. ”