Hírek

2014.04.10. 15:00

Színpadról a szőlőtőkék közé

Mindenkinek el kell helyeznie önmagát a világban, és azt a szerepet vállalni, amiben igazán jó, hiszen ebben érzi majd magát a legjobban – mondta el lapunknak Kovács Barnabás zenész-borász. Demjén Ferenc és Rúzsa Magdi basszusgitárosa az urbánus létforma elől a Balaton-felvidékre menekül feltöltődni, és rockzenész létére azt vallja, a csend a legcsodálatosabb dolog a világon.

Mizsei Bernadett

– Miért vágyik az ábrahámhegyi nyugalomra egy olyan rockzenész, aki menő budapesti zenekarokban játszik?

– Keszthelyen születtem, Ajkán nőttem fel, így a Balatonhoz való kötődés adott volt. Egy középiskolai barátom nyaralójában jártam Ábrahámhegyen először 1988 körül. Később ezek a látogatások rendszeressé váltak. 2005 januárjában vettem itt egy házat, és azt éreztem, egyszer ide, a gyökereimhez akarok visszatérni. A gyönyörű panoráma is megfogott, ami elém tárul. Számomra ez az Olümposz teteje. Bármikor jövök ide Budapestről, minden bajom elmúlik.

– A házzal együtt szőlőt is kapott. Kezdetben kényszer-pálya volt a borászkodás?

– Városban nőttem fel, akkor azt gondoltam, mezőgazdasági munkát soha nem akarok végezni. De ha az ember a saját kertjét műveli, a saját szőlőjét metszi, és megihatja a munkája gyümölcsét, az megfizethetetlen érzés. Magam sem gondoltam volna, de valójában azonnal élveztem ezt a munkát.

Kovács Barnabás a Balaton-felvidéken töltődik fel. Fotó: Mizsei Bernadett

– Mikor kezdett zenélni?

– Az anyai nagyapám kórusban énekelt, az általa készített hegedűt máig őrzöm, vagyis a zenei indíttatás örökölt. Édesanyám hétévesen vitt el zeneiskolába, ott tanultam hegedülni, zongorázni, ütős hangszereken játszani. Később egy szombathelyi szakközépiskolába kerültem, ott kezdődött el a „hosszú haj – hülye zene” korszak.

– Milyen hangszeren kezdett el játszani?

– Billentyűs hangszerekre nem volt pénzem, és nem is vonzott. Éreztem, hogy szóló- vagy ritmusgitáros alkat sem vagyok, de a ritmust és a mély hangokat élveztem, ezért vettem basszusgitárt.

– Milyen egy basszusgitáros alkat?

– Egy rockzenekar tagjai nagyjából tipikus fazonok. A dobos általában megbízható, jó alkatú, alapvetően nyugodt, kicsit gyerekes, bolondos, jópofa figura, pontos és megbízható. A gitáros már primadonna, kicsit bohémebb. Az énekes szintén nem normális ember, nem is lehet az, különben nem működne jól a zenekar. Náluk belefér az is, hogy kicsit hisztisek legyenek. A billentyűsök amolyan irányító típusok. A basszusgitáros pedig a zenekar szürke eminenciása: visszafogott, csendes, rá is jellemző a pontosság. A ritmusszekció mindig a tartópillér, ők képezik az alapot.

– Nem is vágyott soha arra, hogy átvegye kicsit a primadonna szerepét?

– Mindenkinek el kell helyeznie önmagát a világban, és azt a szerepet vállalni, amiben igazán jó, hiszen ebben érzi majd magát a legjobban. Nekem jó ez a felállás.

– Hogyan érte el egy ajkai srác, hogy olyan rocklegenda mögött játszhasson, mint Demjén Rózsi?

– Lassan és nagy szerencsével. A létrán fokonként léptem előre. A legfontosabb lépés talán az volt, hogy felismertem, ki vagyok én, illetve mire vágyom.

A zenész Demjén Ferenc koncertjein is gitározik Fotó: archív

– Mennyi ideig elégíti ki az embert egy ilyen siker? Nem vágyik világhírnévre, vagy arra, hogy zenét írjon?

– A fehér ember tulajdonsága, hogy mindig többet akar, új célt tűz ki, ha elért valamit. Én elértem, amit el tudok érni ebben az országban, nagynevű produkciókban játszom, és ez büszkeséggel tölt el, szerencsésnek érzem magam. Tizenöt év az önmegvalósítás utáni vágy erősebb volt. Két olyan zenekart sikerült létrehozni többedmagammal, amelyek nagylemezt adtak ki. Ez volt az Akt és az Ízis, ahol zenét is írtam. Ma már más jellegű önmegvalósításra vágyom: a szőlőben és a borban is gondolkodom, hiszen a zene mellett ez a másik nagy szerelem.

– Milyen arányban van a szerencse, a szorgalom és a tehetség a végigjárt úton?

– Mindenki kap valamilyen képességet, a kérdés, hogy felismeri-e azt, tud-e vele élni, és hogy tudja-e a választ arra: „ki vagyok én?”. A kitartás és a szorgalom mellett természetesen szerencsére is szükség van, hiszen sok olyan zenész él az országban, aki bár tehetséges, még sincs munkája.

– Mit jelent a zene az életében?

– Már nem mondom, hogy mindent, mert a két gyermekem felülmúlta. Persze most is nagyon fontos: étel-ital, szellemi kielégülés. Valójában akkor tudnám meg, mit jelent a zene számomra, ha eltűnne az életemből. Így már természetessé vált, megszoktam. Abban biztos vagyok, hogy szükségem van rá.

– Van egyáltalán olyan nap az életében, amikor nem hallgat zenét?

– Sok. Néha szükségem van a csendre, az a legjobb dolog a világon. Ez nem feltétlenül fizikai csendet jelent, hanem amikor képesek vagyunk hallani a világot, a természetet. Ha koncertezem, őrült hangerő vesz körül, így jó néha kiszellőztetni a fülemet.

– Mennyire fontos, hogy a gyermekei is foglalkozzanak a zenével?

– Egyáltalán nem. Az a fontos, hogy élnek, jól vannak, és hogy rendes emberek legyenek. Nem akarom meghatározni, hogy mit tartsanak fontosnak. Tény, hogy ha az ember a maga szintjén hallgatja vagy műveli a zenét, nagyon sokat tud adni, gazdagabbá válunk tőle.

– Milyen vágyai vannak még az életben?

– Szeretnék világot látni, megismerkedni emberekkel, ápolni a már meglévő kapcsolatokat, több időt tölteni a gyerekekkel, és alkotni – nemcsak a zenében. A hosszú távú cél az, hogy megállapodjak itt. Szeretnék önellátóan élni, vagy legalábbis megtermelni a szükséges javakat. Van napsütés, víz, levegő, föld, és ha ehhez idő és munkaerő is párosul, annál szebbet nem tudok elképzelni.

– Miért élhetőbb ez e világ a nagyvárosi létnél?

– Őszinte. A szőlő nem hazudik. Itt nyugalom van és csend. Valamikor az urbánus létforma is szép lehetett, hiszen még szóba álltak egymással az emberek, és témájuk is volt. Nem rohantak. Ma már sajnos más világot élünk.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!