Kis múzeum a kirakatban

A közel százötven régi rádiókból álló gyűjtemény tulajdonosa Szaturi János. Foglalkozása rádió-tv műszerész. Róla igazán elmondható, apró gyermekkora óta erre a hivatásra készült. 1960 februárjában édesapja vásárolt egy Munkácsy televíziót. Sokan emlékeznek még, ekkor kevés családban volt televízió, akinél igen, odajártak az utcabeliek esténként.

Amikor javítani ment hozzájuk a szerelő, óvodásként csodálta őt, ekkor határozta el, műszerész lesz. 1981-ben végzett Székesfehérváron, a Szakma Kiváló Tanulója országos verseny első helyezettjeként. Amikor családot alapított és építkezni kezdett, az átépítendő ház padlásán régi rádiókat talált. Akkor félrerakta, majd húsz év eltelte után „kincsként” újra felfedezte azokat.

Restaurálta, javítgatta őket. Az egyik Múzeumok Éjszakáján az az ötlete támadt, berendezi műhelye kirakatát a régi rádiókkal és csatlakozik a kisváros kulturális programjaihoz. Aznap ők is „éjszakáztak” a városban, így az érdeklődést nem tudta tesztelni. „Másnap becsuktam a kirakatot.

Szaturi János berendezte műhelye kirakatát régi rádiókkal, mikor a redőnyt becsukta, hiányolták (Fotó: Müller Hanga Anikó)

Aztán meglepően sok visszajelzést kaptam, sokan meg-megálltak, kocsiból megpillantva visszatolattak, gyűjtők kopogtattak be. Tanácsolták, a kirakat legyen mindig nyitva. Tíz készüléket tettem ki közszemlére, a ma már ritkább darabokat, kiírtam a főbb adataikat, a márkát, a gyártás évét, a gyártó céget, a hullámsávokat.

”A legrégibb darab a magyar Standard, 1935-ből, a skálája dobszerűen forog körbe, a mutató függőlegesen mozog fel-le. Lemezjátszó is ráköthető, ekkor működés közben a dobon hanglemez grafikák jelennek meg. Van Orion, Videoton, Diadal, szovjet Sokol és Neywa, a Vadásztölténygyár Szimfóniája 1959-ből.

Az 1963-ban gyártott Pacsirta a polgári családok dísze volt, a tehetősebbek vásárolták. A Szovjetunió legismertebb terméke a Sokol rádió volt, amely szinte minden családnak volt. Nem volt rajta hosszú-, csak középhullám, így nem lehetett a Szabad Európa adót fogni, ezt a magyar piacra szállították, nem véletlenül. A Néprádión csak Kossuth és Petőfi adó volt, bár az ügyes szerelők áthangolták a többi adóra, éppen ezért ma már ritkaságszámba megy az eredeti gyártmány.

„Igényesen megalkotott mechanikával készültek abban az időben a rádiók. Borsos áruk volt, a 60-as években hat-hétszáz forint volt egy, nagy pénz volt ez az akkori havi 1600-1800 forint keresetekhez viszonyítva. Igaz, elnyűhetetlenek voltak – a Sokolt valódi sertésbőr tokban kínálták – nem úgy, mint ma, amikor abban a korban élünk, hogy a háztartási és híradástechnikai eszközöket nem javíttatják, inkább újra cserélik.

”Szaturi János fontosnak tartja a régi tárgyak bemutatását, de nem szívesen vinné be gyűjteményét egy múzeumba, vagy egy közintézmény folyosójára. „Kiraktam az utcára a múzeumot, és még belépőjegyet sem kell váltani. Egy múzeumot nehéz fenntartani, nem kifizetődő, meg így több emberhez eljut, úgymond nagyobb a „látogatottsága”, hiszen sokan elmennek mind gyalog, mind autóval a ház előtt, túrázók járnak rendszeresen az utcánkon a közeli erdőbe. Hogy miért fontos a bemutatásuk? Visszaidézik egy régi kor hangulatát

Az idős emberek számára múltjuk egy darabja, életük része. A tizenévesek rácsodálkoznak, sokan itt látnak először ilyeneket, kérdezgetik, ezek tényleg rádiók, és ez a ridikül is rádió?” A rádiók több mint fele működőképes. A hibásakat javítgatja, idősebb kollégáktól beszerezve, régebbi eszközökből kiszerelve az alkatrészeket. Eredeti állapotukat állítja vissza. 

„Eredeti módon kell minden darabot felújítani. Nem szabad hagyni, hogy a múlt meg legyen hamisítva. Van úgy, hogy kapok egy régi rádiót, amit tulajdonosa lelakkozott, hogy „szebb legyen”. Lehet, mutatósabbnak tűnik, de nem az eredeti. Találtam egyszer egy padláson egy olyant, amin galambok csücsültek, a teteje fel volt ázva. Felújítottam, diófurnét ragasztottam rá, megcsiszoltam, politúroztam, ez utóbbi rejtelmeit most tanulom. Majd ha nyugdíjas leszek, minden készülékem működni fog.”