Rendhagyó kalandozással ünnepelte születésnapját Katona Péter

– Sokat gondolkodtam azon, hogy miképp tegyem emlékezetessé az ötvenedik évemet. Mivel a túrázás kisgyermekkorom óta az életem fontos része, ezért jó, s nem mellesleg megvalósítható ötletnek tűnt, hogy meglátogassam Magyarország hegycsúcsait. Földrajztanárként külön motivációt jelentett, hogy sok év után újra felfedezzem hazánk hegységeit, hiszen így a tanórákon is jobban, hitelesebben tudok mesélni a diákjaimnak. Értük, s természetesen a gyermekeimért is vállaltam a komoly fizikai kihívásnak ígérkező akciót, hiszen ily módon is szerettem volna példát mutatni nekik – mesél a rendhagyó ötlet megszületéséről Katona Péter veszprémi tanárember, aki már ismerős lehet olvasóiknak. Az Ősi Általános Iskola igazgatóhelyettese ugyanis 2012-ben másfél hónapon át rótta Európa bicikliútjait, hogy Veszprémből indulva kerékpárral eljusson a londoni olimpiára. Nem kevesebb, mint 2600 kilométert kerekezett mire odaért az ötkarikás játékokra, ahol a férfi maratoni futásnál az első sorból buzdította a veszprémi Kovács Tamást és a magyar válogatott kézilabda mérkőzése alatt egy angol pubban szurkolni tanította a visszafogott briteket.

Egy teljes éven tartott Katona Péter kalandja.

Másfél hónap után most egy teljes éven tartott Péter kalandja. A születésnapját februárban ünnepli, így 2014 februárjában neki is vágott a túrázásnak. – Előtte írtam egy tervet. Az volt a cél, hogy Magyarország összes nagyobb hegységébe eljussak, a Soproni-hegységtől a Zemplénig, a Mecsektől a Börzsönyig. Ebből összejött körülbelül húsz célpont. Így minden hegységben két-három nagyobb csúcsot is választottam, illetve kiegészítettem az úticélokat ausztriai hegycsúcsokkal is, hogy meglegyenek a klasszikus hegymászós havas élmények is az évben. A családom már meg sem lepődött azon, hogy mit találtam ki ismét. Ezúttal is mindenben támogattak. Feleségem huszonnégy útra elkísért, de a fiaim, diákjaim, kollégáim és barátaim is több ízben együtt gyalogoltak velem – mondja Katona Péter.

A legmagasabb csúcs a háromezer méteres magas osztrák Schere lett volna, ám az időjárás megakadályozta a hódítást. Fotó: archív

A legmagasabb csúcs a háromezer méteres magasságban található osztrák Schere lett volna szeptemberben, ám az időjárás megakadályozta az 50 esztendős „kalandort" abban, hogy feljusson a hegy legtetejére. – Alaposan utánanéztem az útvonalnak mielőtt elindultam, ám már szombat hajnalban, a hegy lábánál éreztem, hogy nem lesz egyszerű menet. Csöpörgő esőben indultam neki az útnak, kétezer méter fölött azonban megtapasztalhattam mit is jelent a gyakorlatban a hóhatár, hiszen az eső intenzív havazásba váltott át. Amikor a csúcs közelébe, a 2800 méteren lévő turistaházhoz (Stüdlhütte) jutottam, már láttam, hogy a mászók profi felszereléssel, hágóvasakat használva, csoportokban, egymáshoz kötözve jönnek lefelé a hegyről. Egy kicsit ugyan még feljebb kapaszkodtam, de be kellett látnom, hogy nincs értelme kockáztatni a testi épségemet, így elindultam lefelé. Tanulság volt számomra, hogy ilyen magas hegynek felelőtlenség egyedül nekivágni. Ebből okulva ez év januárjában egy csoport tagjaként másztam meg a közel 1800 méter magas Stuhleck csúcsát. Lent nagyon szép idő fogadott bennünket, a magasban azonban megtapasztalhattuk a klasszikus téli időjárást. Metszően hideg szélben és erős havazásban gyalogoltunk felfelé – jegyzi meg Péter, hozzátéve, hogy végül – vezetőjüknek hála – sikerrel elérték a csúcsot.

A Stuhleck-en egyébként kellemes meglepetés is érte a pedagógust, hiszen a csúcs közelében található hüttében négy egykori tanítványával találkozott. – Pincérként dolgoznak odafent, nagyon örültem, amikor összetalálkoztunk. A nagy hajtásban sok időnk nem volt beszélgetni, de azért egy közös fényképet készítettünk a melegedőben. Elmondták, már alig várták, hogy végre odaérjek, hiszen a legnagyobb közösségi oldalon nyomon követték az addigi túráimat, így azt is tudták, hogy azon a hétvégén a Stuhleck-re készülök.

Persze nemcsak Ausztriában, hanem Magyarországon is akadtak érdekes kalandok az elmúlt egy évben. – A Tubesre feleségemmel és két fiammal együtt jutottam fel. A túra érdekességét az adta, hogy végig keringett körülöttünk egy ciklon. A csúcsra még felértünk szárazon, ott azonban körbenézve tisztán lehetett látni a felénk közeledő zivatarfrontot. Ilyet mindig szerettem volna élőben látni. Az más kérdés, hogy a zivatar végül tényleg elért minket, így bőrig áztunk mire leértünk a hegyről – meséli nevetve Péter, majd hozzáteszi, azért is volt jó az egy éven át tartó túrázás, mert megtapasztalhatta mennyire más a különböző évszakokban a hegyeken.

Persze nem mindig tűnt teljesíthetőnek a kihívás. – Augusztus végén, amikor féltávnál jártam, azaz a huszonötödik hegycsúcsot másztam, nos, akkor kicsit kétségbe estem. Mondtam is magamban: mindjárt itt az ősz, s neked még mindig hátravan 25 hegy? Decemberre lettem biztos abban, hogy sikerülni fog, akkor már csak négy út volt hátra – meséli Péter, akinek az utolsó útja különösen emlékezetes marad. – Eredetileg is úgy terveztem, hogy az 50. hegycsúcsot egy kicsit nagyobb társasággal együtt teljesítem. Ősi diákjaim mellett természetesen a családom és a barátaim is ott voltak, január legvégén térdig érő hóban jutottunk fel a Papod csúcsán található kilátóba. Ott aztán, amikor körbenéztem, elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült véghezvinnem, amit egy évvel azelőtt célul tűztem ki magam elé – jegyzi meg zárásként Péter.