Otthon is gyakorolja ápolónői hivatását

Boldizsár Györgyné az ajkai Magyar Imre Kórház fertőző osztályán dolgozik, ő lett most a hónap ápolója. Az első mondatok után kiderül, az a fajta, aki nem csak családi környezetben viselkedik természetesen.  Ilyen ember is kell a betegek mellé, aki határozottan, de humorosan szól hozzájuk. Ugyanakkor minden szava mögött érezni az emberszeretetet, az odafigyelést - mondja róla később a kórházban Makkai doktornő, akivel egy osztályon dolgoznak.
- Vigyázz a picikre, nehogy rájuk taposs véletlenül! - inti a kacsamamát, mikor visszahelyezi a fészekre, miután már eleget csodáltuk a puha, sárga, de máris élénken csipogó apróságokat. Megnézzük a tyúkjait is, akik között kendermagos is akad, meg a fekete szőrgombócokat, a három kis pulikölyköt.

Noha Marika már kisgyerekként úgy gondolta, az egészségügyben a helye, tett néhány vargabetűt, mire odakerült. A nyári szünetekben több hetet töltött az unokanővérénél Devecserben, aki ápolónőként dolgozott. Ha nem volt szabadságon, a nála vendégeskedő kis unokahúga elkísérte a kórházba, a munkahelyére, ahol tehetsége szerint segített a munkában: teát, vizet adott a betegeknek.

Ennek ellenére 14 évesen mégis üvegcsiszolónak kezdett tanulni, de a szeme nem bírta ezt a munkát. Két évet betanított munkásként húzott le a Videotonban, mígnem 17 évesen jelentkezett  Veszprémbe a Kállai gimnáziumba, ahol ápolónőnek tanult.  Szigorú iskola volt, követeltek keményen. Csak orvosok, intézetvezető főnővérek tanítottak, olyan szaktárgyakat, mint anatómia, sebészet, nőgyógyászat, belgyógyászat  - emlékszik vissza Mária. Mivel ők nem az érettségit is adó képzésben vettek részt, mindennap több órát töltöttek el kórházakban is. Mária gyakorlóhelye a farkasgyepűi tüdőgyógyintézet volt, ott is kezdte a munkát, onnan ment gyesre a két gyermekével. Az ajkai kórházba a jobb közlekedési viszonyok miatt került 1983-ban, aztán ott ragadt. Az előírásoknak megfelelően elvégezte a felnőtt-szakápolóit, vállalta a több műszakos munkát. Kezdetben nyolc óráztak, manapság pedig 12 óránként váltják egymást.

A feladatok mindennap ugyanazok, de a munka mégis más. Reggel és este egyaránt úgy veszik át a szolgálatot, hogy minden betegről minden fontosabb tudnivalót átadnak egymásnak: kinek milyen az állapota, kinél mire kell különösen ügyelni, ki hogyan szedi be a gyógyszert.
Mikor kérdezem, miért szereti a szakmát, kiigazít:  - Nem szakma ez, hanem hivatás. Minden percben jól érzem magam, amit bent töltök a munkahelyemen. Nemcsak a kenyérkeresetért járok be, hanem azért, mert jólesik, hogy segíthetek más embereken - mondja, és hogy ne vegyem annyira komolyan, kacag mellé egy kicsit.

Előkerül egy történet is, ami elüt a mindennapok monotóniájától. Mikor egyszer éjszakára ment, a váltótársa felhívta a figyelmét egy férfira, akinek rossz a szíve. Alig telt el pár óra, a szobatársak jeleztek, hogy menjen hamar, ezzel a beteggel valami nagy baj lehet, hörgött, aztán meg nagyon elhallgatott. Azonnal látta, hogy nem lélegzik és pulzusa sincs. Míg a kolléganője orvosért rohant, ő elkezdte az újraélesztést. Szívmasszázst alkalmazott, az ambupumpával meg lélegeztetett, míg oda nem ért az ügyeletes orvos. Szerencsére a betegnek addigra már újra voltak minimális életfunkciói. 
- Megizzadtam, remegtek a lábaim, de nagyon örültem, mikor a doktor mondta, hogy életben marad - réved vissza Mária a nem mindennapi esetre.
A megmentett ember aztán még 15 évet élt. Később meglátogatta az otthonában Máriát, virágot vitt neki, megköszönte szépen az életét.

Mária alapelve, hogy a munkát nem viszi haza, a munkahelyi problémákról otthon nem beszélnek, de a  hivatását otthon is gyakorolja. A környékbeliek egészségügyi problémáinak megoldásában rendszeresen segít: az idős embereknél vérnyomást mér, kiporciózza a gyógyszeradagjukat, ha elfogy, felíratja nekik. Megy akkor is, ha éjjel csöngetnek, hogy baj van.
- Nincs ebben semmi különös, a munkatársaim közül sokan csinálják ugyanezt - segít búcsúzóul megérteni, miért is működik még mindig a magyar egészségügy.