Örökre velem marad a fiam

– Miért nem én, és miért ő? Miért éppen velünk történt meg ez a tragédia? Zsolt hét év után is mindig itt van velem, és nem tudom elengedni. Mondják sokan körülöttem, engedd el, mert ez neki se jó, nem ezt akarná, ha élne, de képtelen vagyok erre. Ma sem telik el nap, hogy ne nézegetném fényképeit, ne idézném fel gyönyörű, közös emlékeinket – mutat körbe a veszprémi lakásban Juhász Éva, ahol minden fiára emlékezteti. Sokan panaszkodnak körülöttem erre meg arra, számomra apróságoknak tűnő problémák miatt. Bárkivel cserélnék, élnék száraz kenyéren is, csak itt lenne velem a fiam! – temeti kezébe arcát.

Megrendültem a hitemben is azóta, papot sem hívtam a temetésre, képzelje, én, a hívő katolikus! – tekint maga elé, szemeiben tehetetlen düh, szomorúság, beletörődés, keserűség egyszerre látszik.

– Őszinte részvétem asszonyom, sajnos elvesztettük a Zsoltot! – hallottam az orvos hangját 2007 március elsején, hajnali kettő órakor, amit máig sem tudtam felfogni, elhinni – idézi a tragédiát Éva, aztán így folytatja: a padlóra zuhantam, és azt üvöltöttem, hogy nem akarok tovább élni. Ki akartam ugrani az ablakon az ötödikről, aztán jött az orvos, injekciót kaptam, elaludtam, amikor felébredtem, azt hittem, szörnyű álom az egész, aztán mindent nekem kellett intéznem. Mellettem volt a család, a rokonok, ismerősök, vigasztaltak, de vigasztalhatatlan voltam – pergeti borzalmas emlékeit az asszony.

Éva fia képeit halmozza elém, miközben beszél arról, hogy Zsolt 2007. február 28-án reggel telefonon hívta fel azzal, hogy bejött a veszprémi kórházba, mert nagyon rosszul van.

– Egyszerre értünk oda, Zsolt rám nézett fájdalmas tekintettel, összegörnyedve fogta a gyomrát, láttam, nagy lehet baj, mert az én életerős, sportos alkatú fiamat korábban így még nem láttam, de bíztam abban, hogy kórházban vagyunk már, és bizonyosan meg tudják gyógyítani. Amikor vitték fel a sürgősségi intenzív osztályra, ott mentem mellette. Soha nem felejtem el, ahogy rám nézett, kérlelően, mintha csak azt mondta volna: anyu, segíts rajtam! Amikor különváltunk, végig kísért a szemeivel, merre megyek, mindketten nagyon sírtunk. De még nem sejtettem, hogy akkor látom utoljára, és arra nem gondoltam, hogy nagy baj van, és velünk bármi is történhet. Bizakodtam, imádkoztam, egy szentképet tettem a párnája alá. Azt a borzalmas éjszakát soha nem felejtem el! A legszörnyűbb álmaimban sem hittem volna, hogy az én drága fiam néhány óra múlva a diagnózis szerint vérmérgezésben meghal. Már előző napokban is rosszul érezte magát, lázas volt, fájtak a végtagjai, de megfázásra gyanakodott mindenki – zokog újra Éva, és halkan hozzáteszi: erről többet nem akar mondani, mert már úgyis minden mindegy, a fiát senki nem tudja visszahozni. Éva akkor még aktív dolgozója volt a Balaton Volán Zrt-nek, főpénztárosként.

Fia halála óta Évának mindennap hallottak napja van. Lakását telerakta Zsolt képeivel, gyerekkori rajzaival. Azt mondja, a mindennapjaiban a fájdalmai csak úgy enyhülnek, ha ezeket látja, és amikor kimegy a temetőbe! Ott egy kicsit megnyugvást talál, virágot visz, gyertyát gyújt.

– A sírnál csak a kérdéseket sorolom, hogy egy nagyon jó, szorgalmas, dolgos gyermek miért kapta ezt a sorstól? – tekint rám szomorúan. Éva négy éve nyugdíjas, egyedül él egy lakótelepi lakásban. Meghalt már elvált férje, és nemrég az ő édesapja is. Szertefoszlott álmaira gondol, abban bízott, hogy nyugdíjas korában dajkálja unokáját. Helyette itt van vele mérhetetlen fájdalma és az üresség a lakásban, lelkében. Szerinte az övéhez hasonló fájdalmat csak az értheti meg igazán, aki állt saját gyermeke sírjánál.

– Nekem csak Zsolt létezett, és itt hagyott maga után egy betölthetetlen űrt – teszi elém fia gyermekkori, anyák napjára írt kedves sorait, majd folytatja: soha nem mondja már nekem: anya, ne félj, én itt vagyok veled! Zsolttal együtt meghalt a lelkem. Nem könnyű tovább lépni, a mindennapokat nélküle leélni, minden nap egy küzdelem. Nagyon szoros kapcsolat fűzött minket össze, hiánya senkivel nem pótolható – vallja.

Az asszony az egész lakásban mindenhol fiát látja a képeken, és csak az vigasztalja, nyugtatja kicsit, amikor leül a számítógéphez, és egy közösségi portálon a gyertyagyújtós oldalon beszélget sorstársaival. Jó érzéssel tölti el, amikor látja, hogy az ő drága gyermekéért milyen sokan gyújtanak gyertyát. Felháborodva említi, hogy fájdalmát a temetői fosztogatók is fokozták. Egy szép síremléket állíttatott fiának, és egy napon mindent elvittek, ami mozdítható volt. Négy éven át naponta járt a temetőbe, aztán eltörte a lábát, és akkor úgy gondolta, ez valamiféle jel. Akkor történt meg az is, hogy autójába egy nagy fekete madár berepült, amikor tartott fia sírjához, majdnem karambol lett a vége. Ezekből a jelekből úgy gondolta: lehetséges, hogy fia is azt akarja, hogy ne szenvedjen ennyit, és ritkítsa a látogatásokat? Elborzadva mesél arról, hogy évekkel fia halála előtt egy jósnő, aki erőszakosan leszólította a Balatonnál, azt mondta neki, egy közeli hozzátartozóját elveszíti majd, mert ezt látja a szeméből. Az asszony ma is gyakran jár a temetőbe, ott ül a padon, és emlékezik, beszélget drága halottaival, az emlékei éltetik. Fiával együtt kedvelte az Edda együttest, volt úgy, hogy együtt mentek koncertre. Zsolt a sírjára barátaitól kapta emlékül az egyik dal néhány sorát: „Örökre velünk maradsz, őrizzük mosolyodat.”

Az asszony abban bízik, valamikor még találkozik Zsolttal. Mondja, azért él még, hogy gondozza fia sírját. Mutatja a friss virágokat, meg a kedves kabalát, amit a temetőbe visz a hétvégi ünnepeken. Amúgy ezek a napok neki nem ünnepek, és semmi más sem, karácsonyfát sem állított fia halála óta.