Nehéz lányt vinni "szagos" házhoz

A piaci asztalkán katonás sorrendben a másfél literes tejes flakonok, mellettük a csomagolt túrók, bödönben a több liter tejföl. Egymás után jönnek a vevők, beszélgetésre nincs igazán lehetőség. Annyit azért megtudok, hogy a 81 éves Auerbach János családfája az 1800-as évektől terebélyesedig Bándon. Az ősei is mezőgazdasággal, állattartással foglalkoztak, ő ebbe a dolgos világba nőtt bele. Csakhogy 1959-ben, a téeszesítéskor, az ő családja is "önként" beadta a földet meg az állatokat a közösbe.

A fiatalok ekkor hátat fordítottak a paraszti életnek, a városban kerestek maguknak kenyérkereseti lehetőséget. János bácsi 28 évesen a herendi porcelángyárhoz szegődött favágónak - akkor még bükkfával fűtötték fel a kemencéket -, majd hat év után felvitte az Isten a dolgát: gépi fűrészes lett. Egyszer hazafelé cimborája, a kiváló porcelánfestő a fizetése után érdeklődött. A válasz hallatán leesett az álla.

A hatvanas években három holdat művelt a feleségével, Anna nénivel, s persze tartottak már akkor is disznókat, teheneket, apró jószágot. A családfenntartó hajnali három után kelt, hogy etetés után elérje a herendi buszt. Munka után szinte mindig egyenest a földre ment ki, ahol párjával szürkületig dolgozott. Amikor 1990-ben nyugdíjba ment, egyre több állatot tartottak háznál, a föld is szépen „hízott”. Ma 25 hektárjuk, valamint sok sertésük, néhány tehenük, három üszőjük, több tucat szárnyasuk van. Az állatokkal ma már kizárólag a vele egy fedél alatt élő, 45 éves fia foglalkozik, mert nem engedi apját a néha „megvaduló” állatok közé, nehogy baleset érje. Viszont az öreg még ma is felül a traktorra, hogy előkészítse a földet a vetéshez, de a betakarításból is oroszlánrészt vállal. Mindemellett pénteken és szombaton reggel ott van a piacon. Míg az előző napon a fia viszi-hozza kocsival Veszprémbe, szombaton már ő ül a volán mögé, hogy dédunokájával, Barbarával eladja a közel 200 liter tejet, pár kiló túrót és a 15-17 liter tejfölt. Minderről már a bándi házban beszélgetünk a déli órákban, amikor az állatok némi szusszanást engednek.

Barbara és dédnagyapja minden szombaton tejet árul a csarnokban (Fotó: Mátételki András)

A nőtlen Jánost faggatva megtudom, hogy évente jó néhány disznót nevel, java részét a pápai vágóhídnak adja le. Most karácsonykor 34 röfit dolgozott fel, hogy a háziasszonyoknak már csak a mélyhűtőbe kelljen tenni a húsféléket.

- Jó így, saját magam ura vagyok, nem szól bele a munkámba senki, nem úgy, mint a vágóhidakon, ahol korábban dolgoztam. A tehenek napi 20-25 liter tejet adnak. Ott vannak a disznók is, hát, van munka elég...

- Amikor a fiam kórházba került, mert eltörött a lábfejében egy csont, én mentem ki az istállóba - veszi át a szót János bácsi.  - Próbáltam feltenni a „gépet” a tőgyükre, nem ment. A kézi fejésnél meg többször felszippantották hasukat, nem adtak tejet. Aznap üresen maradtak a kannák. Jani két nap múlva saját felelősségére hazajött a kórházból. Őt megszagolták az állatok, s már csurgatták is a tejet.

Megjegyzem, mi van akkor, ha netán mindkettőjüket ledönti a betegség, mi lesz az állatokkal?  A szomszéd besegít, mondják, volt rá már példa.

- Mondtam már a fiamnak, asszony kellene a házhoz, hogy legalább a háztartást vezesse valaki. Mert mi aztán nem csinálunk nagy ügyet az ebédelésből! Húst hússal eszünk. A krumplitól, kenyértől csak izzad a talpunk... - veszi tréfára a dolgot az öreg.

Jánosra nézek, már jön is kérdés nélkül a válasz.

- Nehéz ide lányt találni. A szagok miatt... Huszonévesen csalódások értek, akkor ment el a kedvem a nősüléstől. Talán majd később meggondolom magam.

Viszont, ha János bácsin múlna, aki tizenöt éve özvegy, már régen asszony lenne a háznál, aki főzne, sütne rájuk. Már, mint ő tudna hozni jóravaló, hozzáillő fehérnépet, mert a piacon akadt már jó néhány jelentkező... Az öreg mindig körüludvarolja őket, huncutkodik velük, mint az igazi kereskedők, csakhogy fogyjon a portéka. Beszédét kópésággal fűszerezi, így aztán maga se csodálkozik azon, amikor - néhány találkozás után -  ebédre hívják a városba, házias süteményt ígérnek neki. Egyesek közeledésében némi érdek is vegyül: volt, aki már a nyugdíja felől érdeklődött. S már számoltak is, hogy milyen jól meg tudnának élni kettecskén.

- János, állj meg!, így szólok magamra, ha már úgy érzem, kissé messzire mentem. Persze, aki rájön, hogy csak viccelődöm, jót nevet. Viszont nem sokára férjhez adom Barbit - szoktam ugratásból mondani -, amin az anyja, Anikó szokott kiakadni.

Soha jobbkor, megérkezett a közeli házban lakó dédunokája, a 11 éves Ticz Barbara. Egy éve jár vele piacra, merthogy előtte műtötték János bácsit diónyi epekővel. Azóta is el kell a segítség. Barbi viszi be a kocsitól minden szombat reggel a húszkilós, tejjel is megrakott szatyrokat. Amúgy ő az öreg pénztárosa.

- A dédi magyarázta el, hogy kell könnyen kiszámolni a visszajáró pénzt - mondja mosolyogva a kislány. - Amúgy én is szeretek az emberekkel beszélgetni, a dédivel is sok mindenről esik szó. Mivel a herendi iskolában kézilabdázom, mindig kiértékeljük a győri lányok meccseit. Azt tanácsolja nekem, hogy tanuljak meg gyorsan futni, akkor nem érnek utol a pályán. A korai kelés sem okoz gondot, szívesen mennék pénteken is vele, de hát ott a suli...

- Majd írok igazolást! - vágja rá mindhármunk derültségére János. Megtudom, az öreg a tenyerén hordozza a lányt, aki bármi finomságot kérhet tőle a piacon, mind emellett alkalmanként kap tőle egy ezrest. Barbi élére rakja a pénzt, amit majd nyáron szeretne elkölteni a dunaföldvári vásáron, ahová a két férfivel megy. Ők malacokat vesznek, míg a jobbkezük majd elvegyül a ruhaárusok sátrai között.