Hírek

2014.12.05. 10:27

Juhász Ágnes a maláriajárvány megfékezéséért dolgozott Indiában

Juhász Ágnes doktornő ötödször vett részt a közelmúltban egészségügyi missziós küldetésben. Az MSF – Orvosok Határok Nélkül segélyszervezet – 1971. évi megalakulása óta orvosi segítséget nyújt a háborús konfliktusok, járványok, természeti és az emberek által okozott katasztrófák áldozatainak. Felkérésükre – együttműködve a humanitárius szervezet indiai szekciójával – a doktornő egy humanitárius csapat vezetőjeként dolgozott Indiában.

Müller Anikó Hanga

Ezt megelőzően kétszer jár a délkelet-ázsiai Banda Ache cunami sújtotta vidékén, gyógyított Kongóban, ahol több mint három és félmillióan haltak meg a fegyveres összecsapásokban és a háború okozta éhínségben, és Kenyában, Dadaabban, egy menekülttáborban. Most hat hetet töltött Tripurában, mely India második legkisebb, s talán legszegényebb állama. A zirci háziorvost e munkáról, élményeiről kérdeztük.

– Miért éppen Tripurába utaztak?

– Nagymérvű malária járvány tört ki itt, május körül, és a tripurai állami vezetés nem tudta uralni a helyzetet. Nem volt gyógyszerük, egészségügyi személyzetük. Az MSF tudomást szerzett erről, az indiaiakkal együtt felmérték a teendőket, s döntöttek, segítenek megfékezni a járványt.

– Milyen körülmények közé érkeztek, hogy élnek ott az emberek?

– Parákban, azaz kisebb létszámú lakóközösségekben élnek, kis bambuszházakban. Innen elmennek a dzsumba, ahol eszkábálnak valami egyszerű menedéket, ahol ellakhatnak, amíg a területet művelik. Ugyanis dzsumkultúrás mezőgazdasági kultúrát folytatnak. Levágják, majd leégetik az erdőket, s a helyén rizst és zöldségeket termelnek. Ha a területet „kihasználták”, két-háromévente továbbköltöznek. Mi egy Manu nevű faluban laktunk, ez központ jellegű település, mert piaca van, melynek a jelentősége óriási. Volt külön szobám és egy kis iroda, amely nekem tökéletesen megfelelt, az ilyen missziós munkában ez szinte luxusnak számít. Erre a bázisra jobbára csak aludni jártunk. Kint a dzsungelben két albázisunk volt, két-két teammel.

A gyógyító csapat, az álló sorban jobbról a harmadik Juhász doktornő

– Hányan dolgoztak a csoportban?

– Huszonöten. Egyedüliként voltam nő és európai, a team vezetője. A feladatom elsősorban adminisztratív jellegű volt, a gyógyítás színvonalas megszervezése, az utánpótlás, a szükséges gyógyszerek, egészségügyi készletek, gyorstesztek folyamatos biztosítása. Volt két indiai orvos, egy nepáli logisztikus, az egészségügyi személyzet helyi indiai államokból érkezett. Nagyon szegény sorban élnek ők otthon, amikor megkérdeztem, miért jöttek ide dolgozni, hiszen a fizetségük még az ellátásukat is alig fedezi, azt válaszolták, azért, mert ezek az emberek olyan elesettek és szegények, segíteni kell rajtuk.

– Milyen munkát végeztek?

– Nagyjából harmincezres populáció él a Longhtaray völgyben. Nem rendelőkben fogadtuk a betegeket, el kellett jutni a hegyekbe, a dzsungel mélyébe hozzájuk. Tizenvalahány kilométereket felfelé gyalogolni, extrém körülmények között, felszereléssel, moszkitóhálóval, gyógyszerekkel, maláriatesztekkel, megvizsgálni hatvan-hetven embert, aztán vissza, le a hegyről és másnap újra. Tíznaponta továbbköltöztettük a bázisunkat, az ágyakkal, a konyhával. Pakoltunk, cipekedtünk, aztán volt, hogy jött valaki, mert két púppal odébb nagyon lázas egy kisgyermek, a doktor ment, aztán sokára jött vissza, hátán hozta a kicsit, a hegyeken át. Ötezer-háromszáz embert vizsgáltunk meg, abból kétezer-hétszáz maláriás volt. A gyógyszereket az MSF biztosította. Ha nem súlyos a betegség, a láz három nap alatt lemegy és a beteg jobban lehet.

– Hogyan készült fel az útra? Nem tartott attól, hogy megfertőződik?

– Nekem már egyszer volt maláriafertőzésem. Egyébként malária ellen nincs védőoltás. Más betegségek ellen minden védőoltásom megvolt, hiszen sokat utazom, kettőt kellett csak frissíteni. Persze, kockázat mindig van, de tudom, kinek kell szólni és meggyógyítanak.

– A fizikai állapottal nem volt gondja?

– Kihívás volt, mert a missziós munka kemény. Nem volt egyetlen pihenőnapunk sem, hajnal öttől este tíz, tizenegyig dolgoztunk. Ez nem panasz, élveztem az első pillanattól az utolsóig, nem fájt semmim. Mentem a társaimmal hegyet mászni. Ha fáradt az ember, vesz egy nagy levegőt, iszik egy kis citromos vizet, felérve megvizsgálja a betegeket, aztán lefelé, sokszor sötétben, a meredeken, csúszkálva, folyókon átkelve, fáradtan, izzadva, mert monszun van mindig, harminckilós terhekkel a hátunkon, négyen egy elemlámpával. A kígyókat nem szeretem, de figyeltek rám, egymásra, az ösvény közepén kell haladni, megvárni, míg elmegy és menni tovább. Egyszer, amikor leértünk, mondtam, hű, azért én egy bátor nő vagyok, mondták, mi ezt már régen tudjuk. Hálás vagyok a sorsnak – mindegy, ki miben hisz – hogy van erőm ezt csinálni.

A fotók a gyógyítás, illetve a lakossági szűrések folyamán készültek (Fotó: Juhász Ágnes)

– Mit ettek?

– Kifőzdékben ettünk, egyik nap rizst, a másikon csapatit, azaz indiai kenyeret, mindegyikhez volt egy főzelékszerű szabcsi, meg sok banánt. Nekem nagyon ízlenek az ételeik.

– Elfogadták vezetőként?

– Igen, teljes mértékben. Figyeltek rám a többiek, egyenrangúként kezeltem őket, ők is engem. Nagyon jó emberek, hiányoznak. Sokat tanultam tőlük, elsősorban a két kollégától, emberséget, toleranciát, odafigyelést. Mostoha körülmények között, esővízben mosakodva, moszkitóhálóban aludva a dzsungelben gyógyítanak, ingyen, vagy minimális ellátásért, ez nagyszerű dolog. Nekem ott „kezdődik” az orvos, aki odatartja a gyerek feje fölé a kezét, hogy ne süsse a Nap és közben méri a lázát.

– Szót értett a helyi lakosokkal is?

– Tőlük meg azt lehet megtanulni, hogy lehet elviselni azt a létet, miközben mi túlbonyolítjuk az életünket, körülvesszük magunkat minden haszontalansággal, a fontos dolgok mellett meg elmegyünk, nagyon, nagyon Ők a természeti népek szintjén élnek, törzsi varázslókkal, állatáldozati szertartásokkal, kacsát, csirkét ajánlanak fel a betegségek ellen. Nagy részük írástudatlan. Voltak a csapatban, akik tudtak a nyelvükön, voltak egészségügyi felvilágosító témájú ismertetők, de ez nehéz ügy, nem egyszeri történet.

– Volt különlegesen emlékezetes élménye?

– Hiába volt a feladatunk szigorúan véve a malária gyógyítása, nem gonoszságból, hanem mert nem lehet magunkat elaprózni, ám egyszer csak kérték, siessen a doktor a faluba, mert egy napja vajúdik egy kismama. A kollégának semmi eszköze nem volt, kért egy borotvát, egy tűt, azokat kifőzte, elvégezte a gátmetszést és megszületett az ötkilós, gyönyörű baba. Pár nap múlva jöttek, kérve, adjon nevet a gyermeknek.

– Van, aki úgy véli, önök a pénzért vállalják a missziós munkát.

– Nem kapunk fizetést, csak napidíjat, ami arra elég, hogy ne szenvedjünk szükséget. Volt olyan humanitárius munka, hogy nekünk kellett megvenni a repülőjegyeket és vállalni a védőoltások költségeit. Itthon a kollégáimat, akik helyettesítenek, ki kell fizetnem, tehát ennyi pénzt „keresek”. Ahhoz, hogy el tudjak menni ezekre a munkákra, a kollégáim segítsége szükséges, amiért nagyon hálás vagyok. Ezen túl kell az itthoni betegeim megértése – akiknek az ellátása nem szenved hiányt – elfogadása, hogy máshol is szükség van rám.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!