Géniuszok estje a Hangvillában

Kováts Péter hegedűművész köszöntőjéből megtudtuk, közel harminc éves vágya teljesült azzal, hogy a megyeszékhely méltó helyen fogadhatja a vendégművészeket és a helyi zenei élet képviselőit. Vásáry Tamás nem túl sokáig hagyta beszélni a Mendelssohn Kamarazenekar vezetőjét, eredeti humorral fűszerezett bevezetője sejteni engedte, izgalmas előadásra számíthatunk. Megtudtuk, hogy az idén nyolcvan éves művész ezúttal hatodik alkalommal ünnepli a nyilvánosság előtt a születésnapját, különböző helyszíneken. Az életrajzi esten a vendég prózában is kitűnő előadónak bizonyult. Szellemes szófordulatain, egyéni, olykor öniróniába hajló humorán, virtuóz zongorajátékán át hatott a közönségre személyiségének attitűdje. Őszinte átéléssel elevenítette fel debreceni csodagyerekként indult élettörténetét. Megtudtuk, otthonukban magántanár oktatta a nővérét zongorára, ő hatévesen, hallás után tanulta meg Boccherini Menüett-jét, amit egy alkalommal eljátszott a tanárnőnek. Hát ezt meg hol tanultad? - csodálkozott az őstehetségre a pedagógus, majd ezután menthetetlenül került a gyermek Vásáry a jóhírű, de emlékei szerint félelmetes külsejű zongoratanárnőhöz. Megtanult kottát olvasni, majd nyolcévesen már közönség előtt Liszt II. rapszódiáját, első önálló koncertjén tízévesen Mozart műveit játszotta.

- Máig minden műsorszámra emlékszem, ha választanom kellene a nagyjából harminc, kedvenc zeneszerzőm közül, az mindenképpen Mozart lenne -  vallja, így aztán magától értetődően Mozart-mű az első zeneszám a koncerten. Majd ismét a csodagyerek-élmények következtek, a láthatóan újra átélt helyzetek poénjait a közönség gyakran hangos derültsége díjazta. A kivételes tehetséghez Vásáry Tamás esetében kivételes megpróbáltatások is társultak. Édesapja Budapesten kapott állást az ötvenes években, a mezőgazdasági minisztérium államtitkáraként. Az akkor már ismert, országszerte koncertező csodagyereket Nagy Imre miniszterelnök ölbe véve dicsérte, majd megjegyezte, szívesen cserélne vele.

- Jó, hogy ez nem történhetett meg!  - állapítja meg a politikus, egykori miniszterelnök tragikus sorsára utalva, majd a történelmi híresség sorát a hazai zenei élet kiválóságához fűződő történet követi. Dohnányi Ernő, a kitűnő zenepedagógus meghallgatta a tízesztendős Vásáryt, majd megkérdezte tőle, naponta hány órát gyakorol. - Hármat - válaszolta kisgyerekként Vásáry, mire ugyancsak meglepődött a válaszon. - Az sok! Elég másfél óra, aztán futballozzál! - hangzott az életre szóló intelem. Amit Vásáry Tamás csak később, zenepedagógusként értett meg igazán. Mert Dohnányi üzenete szerint a gyerek elsősorban gyerek, akinek kell az önfeledt futkosás, a mozgás, legyen bármilyen tehetséges zongorista. Neves tanítói említése során a művész-tanár hangsúlyozta a tanár-diák emberi viszonyának fontosságát, majd kiemelte a tudatosság és ösztönösség harmóniáját a tanulás, művésszé válás folyamatában. Népzenét Kodály Zoltántól tanult, a nemzetközi hírű mesterről beszélt a legtöbbet, aki nem csak tanára, egyben pártfogója is volt.

- Kodály olyan dolgokban segített, amiben senki más nem tudott! Nem csak tanítómesterem, pártfogóm, de szellemi vezetőm volt -  vallja a sokat megélt művész, elfogódottan és tisztelettel emlékezve a zenei kiválóság emberi nagyságára. -  Amikor a nagy tekintélyű mester először személyesen meghallgatott a saját lakásán, a darab végén odajött hozzám, kezet nyújtva csupán ennyit mondott: - Szervusz! . - Csak ennyi ? -  álmélkodtam a meglepően egyszerű és visszafogott gesztuson. Később jöttem rá, mit jelentett ez Kodálynál - meséli, majd a háborús évekre emlékezett, ami pályakezdőként érte a fiatal Vásáry Tamást. Családjának tragikus kitelepítése után Kodály Zoltán tanársegédként vette maga mellé szolfézst tanítani a Zeneakadémián. Később az áhított, első versenyzongorára adott a fiatal művésznek - csak úgy - 22 ezer forintot, ami akkoriban kész vagyonnak számított! Amikor 1956-ban úgy hozta a sors, hogy akarva-akaratlanul a forradalom katonája lett Vásáry, személyesen ment  - illetve mint később kiderült, az idős mester a lépcsőket hármasával szedve futott -  a hadügyminiszterhez azzal, hogy Vásáryt meg kell menteni! És megmentette. Vásáry Tamást Miskolcon, előadás közben érte a forradalom, a Rákóczi indulót gyanúsan túlzott hevülettel éljenezte a közönség. Kiderült a koncert végén, Budapesten kitört a forradalom. A hazafelé tartó zongoraművészt Pest határába érve a forradalmárok leszállították a teherautóról, és maguk közé sorolták. Vásáry szeretett volna harcolni a hazáért, önmagáért férfiként -  mint az önéletrajzi kötetének részletéből kiderült az előadói esten -, de hazaküldték. Később tudta meg, Kodály közbenjárására menekült meg, ahogyan az idős mester a kitelepített családot is megmentette. Amikor valaki azt javasolta Kodálynak, fogadja fiává Vásáry Tamást, sajátos pedagógiai felfogása szerint annyit mondott: Minek, hiszen már felnőtt! -  mesélte az egykori tanítvány derűs hálával emlékezve a géniuszra. Majd magától értetődően konferálta be a Marosszéki táncok című művet. Lenyűgöző szenvedéllyel, mint eddig mindent művet, magától értetődően kotta nélkül játszotta végig .

A zenemű után a közönség szűnni nem akaró vastapsát követően Oberfrank Pál előadásában a Vásáry Tamás által írt életregényből hallottunk részletet. A zeneművész hihetetlen nyelvi műveltségéből, gondolati- és érzelmi gazdagságából kiderült, írónak is tehetséges. Prózában örökítette meg a világhír felé vezető rögös, mégis szerencsés életútját. Megtudtuk, a háború, a forradalom után mindent elvállalt a fiatal művész, hogy eltartsa magát és a családját. Haknizott Rodolfóval országszerte, utazott buszon, vonaton, teherautón vidékre, táncos komikus zenei kísérőjeként. De mint mondja, valahogy mindig az útjába hozta a sors a lehetőséget a továbblépésre. Művészi karrierje egy Szovjetunió-beli vendégszereplés után indult be igazán, majd 1961-ben a londoni Royal Festival Hallban is bemutatkozhatott. Ezt követően szinte magától értetődik a nemzetközi karrier, egyenes út vezet a világhír felé. Rendszeresen fellép a világ legfontosabb zenekaraival és legnagyobb karmestereivel. Mint meséli, ismert és befutott szólistaként volt olyan év, hogy 125 koncertet adott a világ különböző városaiban. Aztán szó esett reménytelen szerelemről, a két házasságról, majd következett a témához illő zene. A Tavaszi szonáta utáni vastaps a mű megismétlésére kényszerítette. Aztán újra mesélt és emlékezett, derűsen, önfeledten, szabadon. Törékeny, légies alkata, olykor kissé félszeg mozdulatai az egykori csodagyereket idézték. Tanítóiról, mestereiről olyan elfogult szeretettel mesélt, mint a még felfedezésre, sikerre vágyó fiúcska. Világhíréről, sikereiről mellékesen hangzott el néhány mondat, pusztán az időbeli elhelyezés kedvéért. Vásáry Tamás személyisége minden tekintetben a művész attribútuma, aki olyan páratlen természetességgel őrizte meg -  és vállalta fel nyolcvan évesen  - a nyílt, őszinte gyermeket, amire csak rendkívüli lélek képes. Egy németországi koncertélmény hatására írt versét hallgatva már el sem csodálkozom ahogyan Kodály is mondta, miután egy költeményét felolvasta neki régen -  költőnek is jó!

Schubert művét játszva vezényli, már csak a kezét figyelem. A csodás varázslatra képes, fáradhatatlan, valószínűtlenül hosszú, könnyed ujjakat. Amint néha az élet minden nehézségét hordozva súlyosan zuhannak, vagy éppen légiesen libbennek -  ahogyan a mű megkívánja  - a fekete-fehér billentyűkre. Megállíthatatlanul ragad magával a rendkívüli személyiség, hatol lélektől lélekig a zene, háborgó érzelmekre, majd békés nyugalomra intve a lelket. A belső bizonyosság nyugalmát megélve tudom  - Vásáry Tamás örökké velünk marad. Ahogyan Kodály, Schubert, Kodály, és persze, a neki legkedvesebb, Mozart. Mert a zseni ilyen. Egyedi, megismételhetetlen - és halhatatlan