Egy szemért huszonkét százalék

Így kezdődött Labovszky Elemér kálváriája. A kórházban megvizsgálták, majd az orvos közölte vele, hogy a szilánk „rossz” helyen van, a sérülés olyan súlyos, hogy helyben nem lehet kezelni. – Így aztán másnapra előjegyeztetett az egyik budapesti klinikában. Mentőt nem tudtak biztosítani, az orvos felajánlotta, hogy maradjak a kórházban reggelig, vagy menjek haza, és másnap utazzak fel a fővárosba. Az utóbbit választottam. Kaptam szemcseppet, és javasolta, hogy vásároljak fájdalomcsillapítót, majd az üzemorvosom másnapra megrendelte a mentőt. Éjszaka rettenetes fájdalmat kellett kiállnom, ijesztő volt, hogy már a fényeket sem érzékeltem. Reggel jött a mentő, és (kétszeri átszállással! a szerk.), valamivel 12 óra előtt megérkeztem a klinikára. A műtét kora délután volt, a balesetet követő 26 óra múlva. Sajnos nem tudtak rajtam segíteni, a szemem elfertőződött, látásomat végleg elvesztettem. Nem tudtam belenyugodni a történtekbe. Úgy érzem, hogy ha előbb jutok a klinikára, ma is látnék – meséli a nem mindennapi történetet Elemér, aki végül ügyvédhez fordult, hogy igazát érvényesítse.

Az ügyvéd beszerezte a szükséges papírokat, ám egy: a budapesti klinikára szóló beutaló hiányzott. Levélben keresték meg az illetékeseket, akik arra hivatkoztak, hogy a beutaló elveszett. – Talán kifújta a szél a nyitott ablakon? Hogy veszhet el egy beutaló? – teszi fel a kérdést a károsult, akinek,  miután Budapesten megtudták, hogy pert kíván indítani, azt tanácsolták, hogy keressen egy, a lakóhelyéhez közeli szakrendelést, ők nem foglalkoznak vele tovább. – Búcsúzóul felírtak egy műszemet, amit viszont otthon nem tudtak behelyezni. Az arcom eltorzult, rettenetes lelki traumán mentem keresztül, nem mertem az emberek közé menni. Végül egy budapesti szemészeti laborban beültették a protézist.

Az ügyvéd a papírok beszerzéséért 12 ezer forintot kért tőlem. Ez nekem, a családnak akkor igen nagy pénz volt, kifizettem, de nem tudtam tovább folytatni az ügyet. Az élet ment tovább, negyvenegy éves voltam. A vasúttal megállapodtam, hogy nem perlem őket, amikor visszamentem dolgozni, olyan munkahelyet biztosítottak, amit így is el tudtam látni. Szerszámkiadó lettem. Kaptam egy bizonyos összeget, elfogadtam, megbíztam bennük, hiszen a megegyezésünk tíz évre szólt. 2005-ben egy csoportos létszámleépítés következtében mégis elveszettem a munkám.

– Az a lényeg, hogy itt ember ne legyen – mondták, majd odaadták a végkielégítésemet, és mehettem az utcára. Mert jöttek az új gépek, új motorral, amik megbízhatóak voltak. Valamikor régen ez nem történhetett volna meg, a vasút megtartotta azokat, akik az életük nagy részét ott élték le a munkahelyen – mondja keserűen Elemér. – Akkor kezdődött az én igazi vesszőfutásom. Ötvenegy évesen, fél szemmel nem lehet elhelyezkedni. Hét évig voltam munka nélkül. 20-30 ezer forintból éltünk, mert közben a feleségem, aki az egészségügyben dolgozott, idegileg nem bírta, 2000-ben lerokkant, majd 2012-ben meghalt. Nekem ki kellett bírnom. De nehezen tudtam elviselni az igazságtalanságot, az embertelenséget.

Írtam a munkaügyi döntőbírósághoz. Érdeklődtem, hogy hogyan indíthatnék pert a vasút ellen. Ők küldtek is egy papírt, ami ugyan az én nevemre szólt, de mint kiderült, más idézése volt. Amikor fölmentem az adott időpontra Budapestre, a bírónő elnézést kért azért, mert összekeverték az iratokat. Kiderült, hogy az én tárgyalásom a vasúttal egy hete már megtörtént. Sem a vasút, sem én nem jelentünk meg. Azt mondták, ha újra akarom kezdeni, nincs akadálya. Persze mindenki tévedhet, azok a hölgyek is, akik egy négyszer négyes szobában tizenketten borítékolják az idézéseket. De én ezt már idegileg sem bírtam, meg hát meg kellett élnem – folytatja tovább a történetet a volt vasutas.  2011-ben kapott egy négyórás munkát, amit ott keresett, abból éltek. Jött a bank, ment a ház, hiszen nem tudta fizetni a költségeket.

– Most itt élek a fiammal Pápán, egy rehabilitációs cégnél dolgozom. Azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy az ember tizennégy éves korától végigdolgozza az életét, még sincs megbecsülése. Apám, nagyapám vasutas volt, persze nem akartam odaköpni, ahol a családom dolgozott. Még az elején írtam az ombudsmannak, annak sem volt eredménye. Oda az életem, a lakásom, mindenem. Nehéz újra fölállni. Tizennyolc-húsz kilót fogytam, hónap végére feléljük a kis pénzt: a baleseti járadékot, a rokkantságit, meg a bért. Ki kell fizetni az albérletet, enni, ruházkodni kell, csinálni kell tovább. Mi lenne a megoldás? Nem tudom. Tisztességesen helytálltam, családot neveltem, ezt egyik kormányzattól sem érdemlem. Törvények vannak, rangsorolják a rokkantakat, nem férek be a vakok és gyengén látók közé, mert a másik szemem ép. Egy szem 22 százalékot ér. Valóban ennyit ér csak? – mondja Elemér. – Ha nem volnának testvérek, és nem lennénk egymásra utalva a fiammal, biztos, hogy már az ingyenkonyhán kopogtatnék. Vágyaim? Azok nincsenek. De néha egy tál meleg ételnek, vagy egy pár cipőnek is tudnék örülni.