Add meg nekünk ma!

Nem mintha azt akarta volna, hogy átéljük mi is, amit ő, a háború alatti és utáni éhezést, nélkülözést, csak azt szerette volna, ha jobban tiszteljük a kenyeret.

A kenyér, különösen az új, mitikus erővel bír: a sütéshez az asszonyok tisztába öltöztek, tiszta kézzel, tiszta konyhában fogtak neki. Tisztelték a kenyeret. A kenyeret, ami benne foglaltatik mindennapi imáinkban, néprajzunkban, meséinkben, irodalmi alkotásokban. „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér” – mondja Shakespeare. De mit mondana a mai kor emberének, aki leszokóban van a kenyérről, s nem azért – persze ilyen is van sajnos szép számmal –, mert éhezik. Ellenkezőleg: azért, mert túl sokat fogyaszt. Mert nem tudja, hogy amit keres, az nem az ételben, nem az italban, nem használati tárgyakban, nem élvezeti cikkekben rejtőzik.

– „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha” – Jézus mondta. Ennyire egyszerű megtalálni a választ, ha kitisztítjuk a reklámokkal agyonbombázott agyunkat és szívünket.

Nemzeti ünnepünkön, az új kenyér, az államalapítás ünnepén ezért nem kívánhatunk mást: mindennapi kenyerünket add meg nekünk, Uram! Azt a kenyeret, amivel nem csak a testünk, hanem a lelkünk, szívünk, hitünk is gyarapodik. Azt a kenyeret, ami valóban jóllakat. Azt a kenyeret, amit jó szívvel odanyújthatunk gyerekeinknek, unokáinknak is, mert nem fognak csalódni benne. Add meg nekünk, Uram!