Hírek

2013.12.30. 17:00

A humor nagyágyúi

Pápa - Ahol csak fellépnek, könnyesre neveti magát a közönség. Fizikailag is nehéz elviselni egy-egy estet. Ám megéri, mert az abszurd humor jeles képviselői nem adják alább két küzdelmes óránál. A L'art pour l'art nemrég új műsorával járt a városban.

Nagy Imre

Mielőtt a csapat az előadásra hangolódott, alkalmam volt beszélgetni Pethő Zsolttal az egyik öltözőben. A rövidre szabott időben elsősorban arról érdeklődtem, mi foglalkoztatja most a társulatot.

– Azon gondolkodunk, hogy csinálni kellene egy teljesen minimalizált darabot. Kirakunk négy bárszéket, beülünk, esetleg hátul egy paraván a gyors  átöltözéshez. Persze a közönség azért elvárja, hogy valami történjen. Mi annyiban különbözünk a többi humoros előadástól, hogy van valamiféle látvány, koreográfia, de izgat  ez a minimalizált változat. Igaz, hogy nem akarunk másfél órát mind a négyen a színpadon lenni. Jó kijönni, egy picit szusszantani, felkészülni a következő figurára. Ez elsősorban Robira igaz, aki folyamatosan újakat hoz be, de Móni sem jelenik meg kétszer ugyanúgy – mondja Zsolt, aki szól arról is, hogy a tehetség önmagában kevés, ezt jól kell tudni eladni is.

– A dolog menedzselése is fontos. Lehetnénk mi nagyon jók, ha nem tudna rólunk a közönség, az a közönség, ami szereti az általunk képviselt abszurdot. Mi magyar humort játsszunk, annyiban hasonlítunk az angolhoz, hogy ott is van abszurd, meg nálunk is. A miénk inkább Karinthyban, Örkényben gyökerezik, de személy szerint nekem Rejtő Jenő is abszurd éppúgy, mint Alfonzó, vagy Markos-Nádas befalazott öreg bácsija. Mi tehát magyar abszurdot játszunk, saját jeleneteket. Az előadásaink varázsa az, hogy nem szabad százszor elpróbálni. Az első tíz-tizenöt előadásunk tele van improvizációval, mert lusták vagyunk megtanulni. Nem tudjuk, mit szól hozzá a közönség. Olyan, mint egy lakmusz papír. Hol színeződik, hol nem színeződik. Így aztán később szelektálunk, kiszedjük azokat a poénokat, amik nem „ütöttek” – mondja Zsolt, aki azt is elárulja, hogy a következő előadásokon aztán megpróbálnak fegyelmezettek lenni és tartják magunkat a szöveghez. Utána megint elszabadul a pokol, mert mielőtt elkezdenék unni, jönnek a variációk. – A másikat olyan helyzetbe hozzuk a színpadon, hogy vagy röhögjön, vagy kikérje magának. Számomra például veszélyesek – tizenhét éve én csinálom – a Boborján-jelenetek, mert soha nem lehet tudni, hogy amikor kijövünk, mi lesz a végszó, hova megy ki a jelenet. Volt már úgy, hogy tíz percesre sikeredett az, ami eredetileg egy percnyi. A többit Robi, illetve Boborján tette hozzá. Én egy ideig megpróbálom terelni, aztán néha feladom. Amikor azonban négyen vagyunk a színpadon, megpróbálunk fegyelmezettek maradni, mert ha valaki elviszi a jelenetet, nem tudjuk, hol vagyunk. Persze ez sem mindig sikerül. A hosszú monológokat sem tanulja meg senki, mindenki tudja, miről szólnak, ehhez képest alakul a szöveg – tudom meg a színésztől. Azután a közönségről érdeklődöm,  az izgat, hogy mindenhol veszik-e a lapot. –  A közönség céltudatosan jön az előadásainkra, szerencsénk van. Egyszer láttunk egy szerencsétlen embert, aki középen ült a Budapest Bábszínházban, ahol fellépünk. Egy középkorú japán volt, aki gondolom, meg akarta ismerni a magyar bábkultúrát. Fegyelmezetten megnézett bennünket, és udvariasan tapsolt a végén, de mi kint jókat kacagtunk rajta, mert biztosan nem ezt várta. Jó hogy nem szamuráj volt, így nem akart bosszút állni. Összességében a közönségről csak jó tapasztalataink vannak. Nagyon kedvesek – szól elismerően Zsolt. No de mi a helyzet a polgári életben?

– Civilben is hülyeségeket csinálunk. Szórakoztató a társulattal együtt lenni. Van úgy, hogy nyilvános helyen mi nagyon röhögünk, más meg nem veszi észre, amit csinálunk. De a többség fogékony. Igen, tudunk vidámak lenni civilben is. De teljesen normális életet élünk. Kertészkedünk, kutyákat tartunk, stb. Mindenkinek van családja,  utoljára együtt a társulat születésnapján voltunk, ott meg becsaptak bennünket: azt hittünk, fellépünk valahol. Betereltek minket egy étterembe, és egyszer csak nagyon sok barátunk jelent meg az elmúlt harminc évből, akik együtt dolgoztak velünk. Aztán rájöttünk, hogy nem mi fogunk fellépni, hanem ők ünnepelnek meg minket. Klassz volt és nagy meglepetés. Egyébként a társulatban  mindenki kreatív, más produkciókban is szerepel, így bőven elég annyit együtt lennünk, amennyit fellépünk. Amikor alkotási folyamat van, akkor hetente-háromhetente találkozunk. Februárban tervezzük a következő előadást. Ez úgy zajlik, hogy találkozunk, megbeszéljük, ki mit szeretne csinálni, kinek mi van a tarsolyában, mi hiányzik még. Hiszen nagyjából már tudjuk, mi kell egy esthez, mit vár tőlünk a közönség. Nem akarunk forradalmat csinálni a saját művészetünkön belül. Aztán mindenki teszi a dolgát, és összeáll a produkció.

Személy szerint nagyon szeretek nevetni. Van egy pici listám azokról, akik engem megnevettettek valaha, azoknak köszönettel tartozom. Egy jó röhögést semmi sem sem pótol – zárja a beszélgetést Zsolt, hiszen a társulatot várja a színpad és a közönség.

Címkék#humor#pápa

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!