Vendégsarok: Magyar Istvánné noszlopi könyvtáros gondolatai

Egy kérdéssel kezdem: vajon a megszólaltatott verseket befogadók gondolkodtak-e azon, hogyan, milyen áron születik újjá a költői gondolat?

Elgondolkodtató példát házunk tájáról hozok.

Pálfy Margit színművész nemrégiben SZIMFÓNIA c. életmű összefoglaló estjét hozta el hozzánk. Versösszeállításának szokatlan alcímet adott: Csak vájt fülűeknek!

W. B. Yeats szerint „a nagy versek korának vége, de van még ami megható: a kavicsok csendes zörgése, ahogy visszavonul a tó.”

E költői megállapítást két okból is cáfolták a látottak-hallottak. Egyfelől: a választott költők, másfelől a megelevenedő versek (Csoóri Sándor, Kondor Béla, Nagy László, Szécsi Margit, Szilágyi Domokos; Levél Gregory Corso amerikai költőnek, Harminc éve holt költő beszél bensőmben, Medvezsoltár, Madár-e az Denevér, Mennybe menendő hajó, Ez a nyár 1968...).

A megszólaltatott művek átlagos időtartama 10-18 percnyi, ez önmagában is tiszteletet parancsoló. Ám a pódiumon történteket nehéz szavakba önteni.

Azt hiszem, hogy amit az esten a művésznőtől láthattunk, ma már alig vállalja föl valaki.

Pálfy Margit teljes lényével, egész testével mondja a verset.

Versmondása csupa tűz, csupa szenvedély, csupa erő, csupa dinamizmus.

Magasra teszi a mércét: láttatja a költők üzeneteit. „Hátborzongató erővel, a meztelen őszinteség idegeket tépő erejével figyelmeztet minket, az emberiség lelkiismeretének szerepét vállalva föl”.

Most is, mint mindig, követi vezérelvét: „olyannak kell születni egy új műsornak, amin feljajdul a világ.”

Legodaadóbban Szécsi Margit műveit szólaltaja meg. Vallja, hogy számára ő a költészet alfája és omegája. Az Imák című vers igazolja is: kondori látomásokat, festményeket idéz, s e víziók láttatásával diadalmasan az örök szépséget ünnepli.

Míg a Kondorról szóló mű a reneszánsz, a Kassákot megidéző az avantgard ember teljes valóját mutatja fel elkötelezetten, példát adóan.
A beat nemzedék lázadó költőjének (G. Corso) szavaival arra szólítja föl hallgatóit, hogy „embernek kell maradni”.

A lázadás fekete-pirosában jeleníti meg, éli át a küzdelmet Szilágyi Domokos látomásos művének tolmácsolásakor (Ez a nyár 1968...). Úgy játssza el a bársonyos forradalmat, hogy széket dönt, hogy ledobja a piros kabátot magáról.

Felkavar, ahogy Nagy László Medvezsoltárjában párbeszédpartnere a közönség, s ahogy a „déjjana” refrénnél combját csapkodja. Döbbenetet szül a befejezéssel is: a végső kétségbeesés hangján keresztre feszül s elakad szava.

Szinte becézi hallgatóságát: végigsimogatja a képzeletbeli fákat, sziklákat, a mezőt, az erdőt (Hegyek, fák, füvek), végül fönn marad a keze úgy, mintha égi csodát ölelkezne magába. A vers záróakkordja pedig kinyilatkoztatott fogadalom: „hű maradjak és józan és fegyelmezett”.

Pálfy Margit ugyan a pódium munkásának nevezi magát, ám hallgatóságában tudatosul, hogy a verstolmácsolás nem akármilyen munka. Kálmán György óta tudjuk: idegrendszeri, agyi, fizikai megterhelés. Előadóművésznek, befogadónak egyaránt.

Az elhivatott versmondók – legyenek hivatásos művészek vagy jól felkészült amatőrök – teljesítményéért, úgy gondolom, köszönet jár, hiszen a versek közvetítése által tiszta és követendő emberi értékek birtokába juthatunk.