<u>Alkoholizmus: átkozott gének</u>

FéáJévesen azt kell mondanom, hogy a nővéremmel végleg megszakítottam a kapcsolatot. Szegény anyánk, Isten nyugosztalja, mindent megtett, hogy összetartsa a családot. Heten voltunk testvérek. Mária nővéremmel késői gyere-keknek számítottunk, mert a fivéreink jó tizenhat évvel voltak idősebbek nálunk. Örökké veszekedtek, s ha alaposan felöntöttek a garat- ra, verekedtek is. Apám csendes alkoholistának számított, mert ha bepiált, lefeküdt, nem balhézott. Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha anyám nincs közöttünk. Így is elviselhetetlen volt a légkör, ezért korán leléptem otthonról. Tizenöt évesen gyerekeket szültem, de mivel a férjem is italozott, hét év után otthagytam. A mostani párommal 22 éve élek együtt, van egy 16 és egy 18 éves lányunk. Átlagos család a mienk. Most jutottunk el odáig, hogy örökségből és hi-telből végre bővíthetjük, felújíthatjuk a lakásunkat. Azért vagyok itthon, hogy segítsek Zolinak, s nézzem az internetet, hogy hol olcsóbb az építőanyag. Az elmúlt hetekben az életünk alapo-san megváltozott, s ez a nővéremnek köszönhető . Az ő élete regénybe, pontosabban ponyvaregény- be illik. Tizenkilenc évesen ment férjhez, de pár év után igencsak elkezdett inni. Ahogy teltek az évek, nem is szépítem, alkoholista lett. Most 46 éves, de gyerekei már régen elfordultak tőle, mert szégyellik. Az unokáját csak fotóról látta, amit én küldtem át neki számítógépen. Valószínű, az ő génjeiben is benne volt az ivászatra való hajlam. Bizony sokszor láttam a szemén, hogy zavaros, a lakásában pedig a különböző árulkodó nyomok a szőnyegeken. Rendszeresen Várpalotán szoktunk találkozni, amikor bejön a piacra. Amikor egy éve kiderült, hogy halálos beteg, nem roppant össze, s még azt sem mondanám, hogy többet ivott, mint azelőtt. Azt mesélték róla, hogy egy nap akár egy liter rumot is le tudott küldeni a torkán. Soha nem értettem, hogy telik neki a 47 ezer forintos nyugdíjából. Mellesleg jó tíz éve tudja ő is, hogy baj van a májával. Akkor a családom melléje állt, vettünk neki táplálékkiegészítőket, hogy tovább élhessen. Kemoterápiás kezelésre járt Kaposvárra, ahonnan augusztus elején levelet kapott. Azt írták benne, hogy állandósult az állapota. A lényeg, nem romlott. Ahelyett, hogy ennek örült volna, kőkeményen ismét nekiállt inni. Augusztus közepén átszólt az élettársa, hogy Mária napok óta nem kel ki az ágyból, csak iszik. Kért, menjek át másnap éjszakára - ő akkor dolgozott -, mert fél magára hagyni a nővéremet. Vizelettől átázott lepedő, bűz és mocsok fogadott bennünket - a kisebbik lányommal, Erikával mentem át hozzá. Mivel napok óta már nem evett, gyógyszereket adtam neki, hogy rendben legyen a vércukorszintje. Szó szerint tisztába tettük Máriát, aki kétszer is epilepsziás rohamot kapott. Erika ijedtében elkezdett sikoltozni, s folyton azt kérdezte rémülten tőlem, hogy most fog meghalni a nővérem? Mivel kórházi szakápoló vagyok, tudtam, mit kell csi- nálni. A rohamai után kihívtuk a háziorvost, aki riasztotta a mentőket. Három napot a veszprémi kórház sürgősségi osztályán töltött, majd elvitték a sümegi pszichiátriára. Amikor telefonon felhívtam, hogy megkérdezzem, mit vigyünk le utána, a legnagyobb meglepetésemre az unokatestvérem vette át a telefont, akivel húsz év alatt jó, ha tíz percet beszélgettem. Azonnal rám támadt: Eltűnt a testvéred 90 ezer forintja! Te voltál ott meg a gyereked. Egyeztessetek Mária élettársával, hogy ki lopta el a pénzét! Levegőt alig kaptam: Tessék?! Normális vagy te?! Erre azt kiabálta a telefonba, hogy feljelent. Na erre én is mondtam egy cifrát, majd kikapcsoltam a készülékemet. Később hívott a nővérem, hogy szégyelljem magam amiért elvitettem Sümegre. Mintha erről én tehetnék?! Megjegyzem, a mentősökkel együtt hagytuk el a házat, nővérem élettársa maradt otthon. Amikor évekkel ezelőtt kiderült, hogy milyen súlyos beteg, felajánlottuk, ha már nem tud magáról gondoskodni, költözzön hozzánk. Ma már ezt nem mondanám neki. A történteket végigélte a csalá-dom, ami őket is megviselte. Ha a férjem nem áll mellém, áskálódásuk miatt talán még a családom is széthullott volna. Pedig évtizedeken át próbáltam anyám szellemiségét követni: összefogtam a családot, akin tudtam, segítettem. A lányom azt mondta, szégyelli, hogy ilyen családban él, ilyenek a rokonai. Mit mondjak neki? Mentsd meg egy ember életét, törődj vele, cserébe majd megalázást, szitkokat kapsz. Vagy mondjam azt, hogy a mi családunk sorsa egyedi, te légy különb? Alighanem a sok keserűség elle-nére mégiscsak biztatni fogom. Remélem, neki szebb élete lesz.