Jöjj, párom!

Félnek a felelősségtől? Bizonytalanok? Nem találták meg igazi társukat? Ezek a kérdések sokakat foglalkoztatnak, közöttük az érintetteket is, hiszen nem jó a tartós magány, az ember jó társra vágyik.

Azt gondolnánk, hogy a múltban egyszerűbb volt mindez. Nem egészen, bár fontosságának tudatában voltak, hiszen a korabeli közösségek egyik jellemzőjeként az egyén a családján keresztül tagozódhatott be a falusi társadalom teljes jogú tagjai közé. Egy bizonyos életkort elérve elvárták az ifjúságtól a házasságkötést, a családalapítást, lett légyen bármilyen nehéz akkor is a párválasztás, az életre szóló „igen” kimondása és betartása. Igaz, a társadalmi elvárások és az azoknak való megfelelni akarás némiképp megkönnyítette ezt. Ámde mégsem volt mindig egyszerű a házasulandó korba jutott lányok, legények helyzete, mert akkor is előfordult, nem is csak szórványosan, hogy a fiatalok nem akadtak igazinak ígérkező társra. Ennek megtalálását elősegítendő, ilyenkor házasságszerzőkhöz fordultak.

Kik voltak ezek a jeles személyek, akiknek tevékenységét társadalmi igény tartotta életben? Az egész magyar nyelvterületen ismert a házasságszerző vagy kommendáló alakja, aki a házasság létrejöttében felbecsülhetetlen segítséget jelentett.

Elnevezésük rendkívül változatos, közülük csak néhányat említünk: kullogó, cődörasszony, gyalogsátán, követasszony, gyalogszarka, tudatóasszony. A Balaton-felvidéken, a Bakony vidékén köszköpünek, susogóasszonynak, pokolpemétnek nevezték őket, majd a 20. században egyszerűen tutyizónak, tutyiztatónak. Akit megtutyiztattak, annak házastársat szereztek.

Ezek a kommendálók általában korosabb asszonyok voltak, de helyenként egy-egy férfi is akadt közöttük. Az egyházi rendtartások közel két évszázadon keresztül tilalmazták ezt, felhíva a közösségek figyelmét arra, hogy: „Titkon senki mennyegzőt ne szerezzen... Házasságszerzők nem vén asszonyok, hanem tisztességes elöljárók legyenek...”

Minden tiltás ellenére a házasságszerzés élő valóság maradt, amit többnyire idős asszonyok műveltek, akik rokonai vagy közeli ismerősei, falusfelei voltak a párkeresőnek. Tevékenységüket esetenként segíteni akarásból, ellenszolgáltatás nélkül végezték, máskor viszont megbízásból.

A megbízottnak a házasság létrejöttét követően a megállapodás szerinti naturáliákból álló fizetségét megadták. Nem a munkát, hanem az eredményt honorálták.

Az esetek többségében lányt tutyiztattak a legénynek, jó előre tájékozódva a kiszemelt külsejéről, szülei vagyoni helyzetéről. Ezt a felderítést a templomi közösségben, bálok, lakodalmak, keresztelői áldomások (pasziták) alkalmával végezték, majd az illető családot felkeresve, védencük kiválóságát ismertetve vártak a válaszra. A következő látogatás már a gyűrűváltást jelentette.

Előfordult, hogy legényt tutyiztattak a lánynak, ilyenkor legnagyobb vonzerő a megígért föld volt.

A tutyiztatás titokban történt. A jól sikerült házasságért áldották, a rosszért átkozták a szerzőt.

S. dr. Lackovits Emőke, néprajzkutató