Erőss Zsolt özvegye nem szereti, ha sajnálják

- Pozitív, vidám, kiegyensúlyozott volt az előadása. Arra számítottam, hogy lesz egy mélabú, ami átszövi az egészet. De nem így történt. Ezek szerint jól van?

- Jól vagyok. Zsolt halála után is kérték tőlem, hogy tartsak előadásokat. Akkor is az volt a félelem, hogy majd én milyen szomorú leszek, de nagyon feldob, mikor ezeket az előadásokat tarthatom, mert ez egy nagyon szép közös múltunk. Az egyik csúcspontja az életemnek ez a két expedíció, amit Zsoltnak köszönhetek. Nagyon jó dolog újra meg újra átélni, hogy mi milyen csodás dolgokat csináltunk együtt.

- Akkor egyfajta nosztalgia van ilyenkor...

- Igen, jó belegondolni, hogy mennyi mindent kaptam én tőle, és ilyenkor az ember nem a veszteség oldalát nézi, hanem a nyereség oldalát.

- Sok helyre hívják?

- Volt egy időszak, amikor azt mondtam, hogy nem. A halála után közvetlenül még év végéig ezt csináltam és a 2014-es évben viszont nem. Pont azért, mert az egy mély pont volt lelkileg, de most újra elkezdtem az előadásokat.

- Hogyan reagálnak ma Önre az emberek? Sajnálkoznak még vagy ezen már túllendültek?

- Hála Istennek ezen már túllendültek. Nekem igazából az volt a legnehezebb, a sajnálkozással megbirkózni. Én egy sváb lány vagyok, és édesapám mindig azt mondta, hogy lányom, inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak. Azzal jobban megbirkózom, hogy irigyelnek, a sajnálattal nehéz volt mit kezdeni. Sőt, még egy arcul csapás volt mindegyik, ami tudatosította bennem mi történt és elém lökte azt, amivel nem akarok mindennap találkozni. Most már ez egy könnyebb dolog.

- Úgy gondolom, hogy a hegymászónak a halálhoz való viszonya egész más lehet. Van valami, ami még az életnél is fontosabb számukra. Mi az?

- Fontosabb dolog, hogy elérjük a célunkat. Tudatában vagyunk a veszélynek, viszont azt is tudjuk, hogy ennek ellenére nekünk van egy célunk. Ez a kockázat ebben benne van és elfogadjuk. Mint ahogy elfogadjuk, hogy fázik a kezünk és akár le is fagyhat vagy például kellemetlen, hogy nem tudok öt napig fürödni és kellemetlen lehet, hogy meg tudok halni. De ezek a tényezők gyakorlatilag egyenlőségjellel vannak egymás mellett. Miközben megyünk a hegyen nem azon gondolkozunk, hogy jaj, mikor fog megnyílni alattam a hómező, mert hátha van itt egy gleccser, vagy mi van ha kiszakad a fixkötél. Igen tudjuk, elő tud fordulni, de ezen nem gondolkodunk, mert ha ezen gondolkodnánk, akkor nem másznánk. Hiszen ki akar rettegni? Erre mondta Zsolt anno, hogy ő is fél, de ő tud ezzel mit kezdeni.

- Ez a gondolkodás mód kialakul vagy ez az adott ember sajátja? Tehát azért leszek hegymászó, mert én ezt eleve így gondolom, másképpen állok a dologhoz vagy közben alakul ez ki?

- Közben. Persze van egy alaphozzáállás persze, de közben is alakul. Úgy hívjuk, hogy mentálisan megerősödik az ember. Elkezd valaki sziklát mászni, először még borzalmasan fél, aztán hozzászokik a magassághoz. A halálhoz való hozzáállásunkban még érdekes, hogy ha egy hegymászó mászás közben meghal, azt el tudom fogadni. De volt egy barátunk, aki nem volt hegymászó és meghalt a hegyen. Azt nehezebb volt elfogadni. Egy hegymászónál ez más, ő vállalja a kockázatot.

- Mivel foglalkozik mostanában?

- Most nagyon érdekesen alakul az életem, Végre lett egy jövőképem, ami nagyon fontos az embernek. Megcsináltuk a Hópárduc Alapítványt és gőzerővel azon dolgozunk, hogy a sportmászást az iskolákba is eljuttassuk. Ennek a tematikáját dolgoztuk most ki. Budapesten már van olyan fal, ahol már ez működik, járnak csoportok hozzánk. Az előadásaimban pedig arra szeretnék buzdítani másokat, hogy igenis bármilyen nehéz a helyzete, abból ki lehet mászni. Nekem is segített egy pszichológus, hogy feldolgozzam a gyászt és látom, hogy én is tudok segíteni másoknak. Amilyen segítséget én kaptam, azt szívesen átadom.

A lovasi előadásról itt olvashatnak