Beszélgetés a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel, Bodrogi Gyulával

A nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt szereti az egész ország. Bodrogi Gyula szerint isteni dolog a népszerűség, egyszerűen nem tudja megszokni. Veszprémben beszélt erről is az Életöröm Nyugdíjas Otthonban, ahol rengetegen várták közönségtalálkozóra. Elmesélte, hogy Budapesten született, de egyhetes korától a királynék városában élt. Először a Kőkép utcában laktak, majd az Újtelepen a Rozmaring utcában. Nyolcéves volt, amikor Pápára költöztek, édesapja a repülőtéren kapott munkát. Színpadra is Pápán lépett először, 1943-ban.

– A színdarab szerint megsebesült az apám, én pedig megfogadtam, hogy megbosszulom. Zokogott a közönség. A második előadáson már a szüleim is ott ültek, látom, hogy anyám is sír. Leintettem neki, hogy ez csak játék, nem komoly. Akkor meg mindenki elkezdett nevetni. Jó ez, ha nevet, ha sír a közönség, mindegyik jó reakció. Talán Pápán dőlt el, hogy színész leszek, pedig matematika–fizika szakos tanárnak készültem. Nagyon könnyen befogadtam ezeket a tudományokat. Akkor fordult a sorsom, amikor a néptánc koreográfusnak készülő nővérem – már újra Pesten – beteg lett. Engem küldött el az Andrássy út 25-be bejelenteni, hogy nem tud felvételizni. Elmentem. Megkérdezték, mit tudok? Széttártam a karom. Na, csinálja utánam – utasított az egyik tanár, és mire körülnéztem volna, felvettek. A néptánc után következett a Színművészeti Főiskola, el is felejtettem a tanárságot.

Bodrogi még nem adott vissza szerepet; addig olvasgatta, amíg megszerette. Fotó: Penovác Károly

– Az idő múlik. Most is könnyen tanulja a szerepeit?

– Nem tudom, mi az, megtanulni egy szerepet. Addig-addig olvasom, amíg azt nem érzem, hogy ez a szerep én vagyok. Még nem adtam vissza szerepet; addig foglalkoztam vele, amíg megszerettem. Szokták azt is kérdezni, a mozifilm vagy a színház áll hozzám közelebb? A helyzet az, hogy a mozit a rendező csinálja, a színházat pedig a színész. Mindegyik más, de mindegyik nagyon jó játék, ahogyan a szinkron és a rádió is. Mindegyiket szeretem. Mielőtt a színpadra lépek, mindig elmondok egy fohászt: „Édes Istenem, segíts, hogy jól érezzem magam!" Mert ha én jól érzem magam, a közönség sem unatkozik. Ugyan már véget ért a kőszínházi szezon, de hamarosan kezdődnek a Szegedi Szabadtéri Játékok. A Háry Jánosban játszom. Két darab köt a Nemzetihez, a következő évadban további háromban szerepelek, és a József Attila Színházban is kettőben.

– Szokott vadászni. Mit érzett, amikor az első vadat lelőtte?

– Szörnyű érzés volt, hiszen elvettem egy életet, de az is tény, hogy az állatok nem szaporodhatnak túl. Éppen út közben gondoltam, hogyan is volt ez? A Jóisten hat nap alatt megteremtette a világot. Visszanézett és elégedett volt: a kisebb állatokat megeszik a nagyobbak, azokat a még nagyobbak, így biztosított az egyensúly. De mi legyen az emberekkel? Az embernek nincs ellensége, tehát vasárnapi pihenésként megteremtette a politikusokat.

Nevetés, jókedv, közös éneklések – még a jamaicai trombitás is sorra került a nyugdíjas otthonban, pedig azt Voith Ági énekelte a Kaktusz virágában. Kihagyhatatlan téma a főzés. Bodrogi Gyula enni is, főzni is szeret. Korábban arról sokat lehetett hallani, hogy éttermet szeretne nyitni.

– Az éttermet Pesten megvalósította a fiam, aki Inárcson egy gyönyörű szállodát is épített. Most közös könyvet tervezünk 80 év – 80 recept címmel. Minden évhez mesélek egy történetet, profi szakács főzi hozzá az ételt. Azt reméljük, kijön karácsonyra. Már alig várom. Mostanában Angéla, a párom nem enged be a konyhába, de én mindent meg tudok főzni. Saját receptem a Bodrogi-pástétom. Puhára főzőm a füstölt csülköt. Kiszedem belőle a csontot, majd a bőrével együtt, mindenestől megdarálom. Úgy készítem el, mint a tatár- bifszteket. Nagyon finom. A véletlenen múlt, hogy lett egy „dupla lecsó" nevű receptem is. Feltettem a lecsót főni, és bementem a szobába olvasni. Mire eszembe jutott, ronggyá főtt a kajám. Leturmixoltam, tettem bele újra paprikát, paradicsomot, kolbászt. Összerottyantottam, levettem, isteni lett. Kedvencem még a körömpörkölt, amit bármikor meg tudok enni, meg a kicsit lepirított túrós csusza sok tepertővel.

Pillanatnyi szünet állt be, ekkor szólalt meg Bosnyák Józsefné, Ila néni. – Huszonnyolc éve őrzök valamit a lelkem mélyén, azóta szeretném önnek elmondani. Huszonnyolc éve halt meg az anyukám, és én teljes letargiába estem. Három hónap után a férjem azt mondta, ennek véget kell vetni, ki kell mozdulni! Színházjegyet vett. Olyan darabot választott, amiben Bodrogi Gyula szerepelt. Egy nagyon szép szalont láttunk, benne jól öltözött, elegáns embereket, amikor megjelent az ajtóban egy lerongyolódott katona, Bodrogi Gyula. Anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, olyan fantasztikus hatást váltott ki, ami belőlem is kihozta a nevetést, feloldotta a több hónapos depressziót. Azt hiszem, annál nagyobb művészet nincs is, mint amikor valaki egyetlen szó nélkül ilyen hatással tud lenni a közönségre. Ennyi év után most meg tudom önnek köszönni.

Az elérzékenyült vendég annyit mondott, már ezért megérte Veszprémbe jönni. Az óra letelt, ők indultak tovább Pécs felé. Búcsúzóul a kedves reszelős hangon felhangzott még egy régi dal: „Járom az utam, macskaköves úton..."