A zene mindenkié

Rendezkedem kották, könyvek között, lapozgatok, leülök és hagyom, hogy teljen az idő. A kezemben a címe alapján nem éppen korszerű irodalom, Kodály Zoltán: Visszatekintés.

A három vaskos kötet a flamand és lengyel felmenőktől származó magyar filológus, népdalgyűjtő, néptanító, zeneszerző beszédeinek, írásainak, interjúinak teljes kiadása. Bárhol olvasok bele, megdöbbent az életszerű, energikus stílus, a mindenkihez szóló üzenet a zenéről, a zenészek feladatairól és főképp az élet értékeiről. 

„A zene mindenkié! De hogyan tehetjük azzá?” – írta 1952-ben, majd kollégáival elindította azt az ország-nevelő programot, amelynek nyomán ma még mindig minket, mint „Kodály-országát” emlegetnek. Már épp befejeztem a Zeneakadémiát, amikor olvasom, hallom, hogy „Kodály idejétmúlt módszerén túl kell lépni, minek a sok énekóra, nyelvre és informatikára van szükség.” Így sikerült 20-25 év alatt a zenei nevelésünket az európai átlagra legyűrni. S most, 2014 áprilisában a budapesti Zeneakadémián részt vettem egy nemzetközi konferencián, amelynek címe: „Hogyan lehet az éneklés mindenkié?”.

Mit jelent ez? Már nem is az a kérdés, hogy a zenét értelmezni, írni-olvasni tudjuk, hanem, hogy a civilizált ember a természet által ajándékozott képességét, az énekhangját használja-e még egyáltalán? Mert Kodály álma, hogy mindenkihez eljusson a zene, valóra vált. De ő biztosan nem a gépek által közvetített, kéretlenül is ránk telepedő passzív zenehallgatásra gondolt. Úgy megkérdezném most: mi a teendő, Mester? A technika csodái értékesek, praktikusak, de mi lesz az élet csodáival: az emberi hanggal, az alkotó közösségekkel, a természetes hangok üzenetével? A válaszokat az egész világon keresik, erről szólt a konferencia. Tanulságos kísérleteket mutattak be a legfejlettebb országok zenepedagógusai, akik a fiatalokat már csak a gépekkel: okostelefon alkalmazásokkal, karaokee-val tudják éneklésre bírni. Más a helyzet ott, ahol a közösségi élet része az éneklés: etnikai, vallási, kulturális közösségek még sok helyen használják az emberi hang összeolvasztó erejét. De – amint dr. Freund Tamás agykutató előadása is felvetette – korunk információs nyomása alól idegrendszerünk és lelkünk épségét csak az ember belső világának védelmével tarthatjuk meg.

Belső világunk pedig szorosan kapcsolódik a biológiai adottságainkhoz, agyunk és testünk egészséges működésének rendszeréhez. Az aktív zenélés, sportolás vagy művészi mozgás, mint a tánc az érzelmi kötődés által egészségben tartja idegeinket, izmainkat, testünk egész lüktetését.

Visszatérve az éneklésre. Mi úgy tanultuk az iskolában, hogy az éneklés „emelkedett beszéd”.

De hallgassunk csak meg egy csecsemőt: tökéletes hatékonyságú rekeszlégzéssel és minden zengő üreget kihasználva operaénekesi hangerőt és magasságokat produkál. Ezeket a hangképzési képességeket már az első életévében igazi énekléssé tudja formálni, ha van, akit utánozzon! Ha a környezetében bárki – mindegy hogy szép, vagy csúnya hangon – dúdol, énekel neki, az egészséges baba éneklővé válik. Ha „csak” beszélnek hozzá, ezt az emelkedett, nagyobb intenzitású rezgést nem gyakorolja, leszokik róla (mint az izmok a nagyobb erőfeszítésekről) és a mélyebb beszédhang tartományában használja a hangszálait. Később óvodában, zeneiskolában vissza tudja tanulni, de már azzal a lelki teherrel, hogy hallja, szeretné, de esetleg sokáig mégsem sikerül tisztán énekelnie. Több évtizede keresünk így „elveszett gyermekhangokat” a zeneiskolában, meg is találjuk őket előbb-utóbb, mert nem az éneklés az „emelkedett beszéd”, hanem a beszéd az „alászállott éneklés”. Felnőttek, anyák, apák, testvérek, nagyszülők, rajtunk múlik, hogy lehet-e az éneklés mindenkié!