A színésznek is kell a katarzis - Randevú Kiss Marival

Ahogy Sárvári Emília szerepében rácsodálkozik Márkus Emíliára (9700). Ahogy a Szerelmes Balázs képernyőjén közel hajol hozzánk: kezében kés, szemében egy elfuserált sors. Ahogy Sophia Lorenéhez igazítja a frizuráját (Anconai szerelmesek). Ahogy a Revűzióban mélységes drámát csál egy röpke slágerből. Ahogy Muskátné szerepében mindent, de mindent tud az életről (Liliom).

Ahogy belép a Pannónia étterem ajtaján.

Uszodából jövök egyébként , teszi le maga mellé a kalapját azzal a törékenyen kislányos, egyszersmind finoman nőies mozdulattal, amely összetéveszthetetlenül az övé. A szombathelyiek talán nem is tudják, hogy milyen jó helyen laknak - persze nem csak azért, mert fantasztikus az uszodájuk. A Csónakázótó körül futni szoktam. Mindig is sportoltam: úszom, futok, mániákus lovas vagyok, gyerekkoromban olimpiai bajnok szerettem volna lenni - de hát Nyékládházáról az nem ment volna.

Ezen a ponton érkezik az étlap. Kiss Mari mindenekelőtt vizet kér. Buborékosat vagy szénsavmenteset? Az a helyzet, hogy egyszerű, szombathelyi csapvizet, ha lehetséges. Mert itt nagyon finom a víz .

Természetesen kapunk vizet - kis kancsóban utánpótlást, sőt, a biztonság kedvéért tálkában citromszeleteket. Akkor nézzük az étlapot.

Legyen húsleves - mert azt itt nem tudok; az ember egy személyre nem főz húslevest. Aztán... harcsapaprikás, házigaluskával vagy kapros-túróscsuszával? Inkább túróscsuszával, ugye? Jaj, ez nagyon izgató...! Igen, gyakran főzök, itt is szoktam, többnyire valami egyszerűt és gyorsat. Fontos, hogy jól bánjak a rendelkezésemre álló idővel. Annyi szépség, érdekesség van körülöttünk. Annyi mindent el kellene olvasni, meg kellene nézni. Szeretnék például eljárni a szimfonikusok koncertjeire; persze nem tudok, mert esténként dolgozom. De már kitaláltam, hogy meghallgatom a délelőtti főpróbákat. Aztán itt van a közelben - a Király utcában lakom - az a csodálatos könyvtár. Mostanában mit olvasok? Nemrég fejeztem be Bartis Attila A nyugalom című regényét - hát, az nehéz könyv, nyomasztó élmény. Utána muszáj volt rögtön Szabó Magdához fordulnom, hogy egy kicsit elringasson. Úgy érzem különben, hogy mióta itt vagyok, az életem olyan, mint a habos torta: a finomságokat kapom most.

Az angol filmrendező-feleség valóságos szerepéből, Londonból anno a Madách Színház legendás rendezője, Ádám Ottó - és a Pygmalion Lisája - hívta vissza. Aztán játszott mindent - komolyat, vidámat, zenéset -, és mindenkivel, aki számít; színpadon és filmen: Bástyasétány 74, Kihajolni veszélyes, vagy a (nekem legalábbis) legkedvesebb, a Vámmentes házasság. Én is szeretem, ráadásul a Chicagói Filmfesztiválon díjat is hozott. Amit sose láttam, csak hogy tudd. (Nevet.) De megírták a lexikonok, úgyhogy ez a bizonyíték.

Hűséges típus. A Hotel Plazát például majd másfél évtizede játssza Gálvölgyi Jánossal a budapesti Játékszínben. Férjével - kaszkadőr, díjugrató, üzletember; és igen: még ma is nagyon-nagyon jóképű - harminc éve él együtt. És nem csak azért, mert másképp most már nem is volna illendő . Ő az, aki mindig ott van. Akire lehet számítani. Marika, ne vakolj - inkább fuss. Ez a kedvenc instrukciója. Bár mindig szerettem mozogni, Lacitól tanultam meg, hogy a sport, a test karbantartása milyen fontos a léleknek. Nem hagyja, hogy elhagyjam magam. Nem tudom elégszer elmondani: a kocogás a világ legolcsóbb sportja, és csodákra képes. Önfegyelemre tanít. Egyszerűen kifutod magadból a rosszat. És akire nagyon-nagyon büszke: a lánya, Anna. Ő közgazdász. Pont olyan fiatal felnőtt vált belőle, amilyennek kisgyerekként elképzeltem.

(...választottunk, a rendelés meg elmaradt. Hát akkor most már jöjjön a húsleves...)

Sokan mondják, hogy nemcsak azért jó vele találkozni, elmenni mellette például a Király utcában, mert ő a Weöres Sándor Színház színésznője - akár csupa nagybetűvel -, hanem azért is, mert harmónia sugárzik belőle. Az, hogy egész ember.

Közben meg - tudom, hogy nevetséges, de így van - máig rendkívül sérülékeny. Elég egy rossz (rendezői) gesztus, egy apró, fals mozdulat: Ilyenkor lakat kerül rám, és akkor se tudom folytatni, ha megfeszítenek. Talán pont ezért fontos, hogy egyensúlyban legyen a világgal - és önmagával. Mérleg.

Tényleg törekszem a harmóniára, nap mint nap igyekszem mindent megtenni érte. Próbálom a fiatalokban is tudatosítani, hogy az ember nem használhatja felelőtlenül se a szellemét, se a testét. Sokat kell dolgozni a megmaradásért. De azt is tudom, hogy szerencsés vagyok, a sors kegyeltje: ma már különösen tisztán látom, hogy milyen sokat köszönhetek a szüleimnek. A legfontosabb, hogy az ember megtanuljon megállni a saját lábán; és nekünk ezt otthon jól megtanították. Hárman vagyunk testvérek - azokban a viharos ötvenes években voltunk gyerekek -, Miskolctól nem messze, egy gyönyörű, mesebeli kis faluban, Bükkaranyoson éltük az életünket. Aztán mégis elköltöztünk Nyékládházára, mert a szüleim azt tartották, hogy a jövő ott van, ahol a vonat jár. Máig meghat, ha arra gondolok, hogy fölszámoltak mindent, mert a gyerekeik érdekében így látták jónak. A szüleim nagyon tehetségesek voltak - apukám például képes volt kifaragni egy pici, működő cséplőgépet -, csak rossz időben születtek, és nem szerencsés helyen. Abban kamatoztatták a tehetségüket, hogy a gyerekeiket igyekeztek jól útnak indítani. A bátyám is, a nővérem is egyetemet végzett.

Kiss Mari pályafutása is abban a kultúrházban kezdődött - Máig az orromban van a kifényesített padló jellegzetes szaga -, egy téli napon, amikor a hófúvás miatt, úton Bükkaranyos felé elakadt az a bizonyos néptánccsoport. Tele volt a nézőtér, apukám föltett a színpadra, hogy na, Máriám, énekelj. És én elénekeltem az összes népdalt, amit a nagymamámtól megtanultam. Négy és fél, ötéves lehettem.

Aztán a gimnáziumi versmondó verseny, amely végképp megpecsételte a sorsát. A zsűriben, kimondani is izgalom, ott ült Tolnay Klári és Várkonyi Zoltán.

Azért nagy önbizalmat adott, amikor Várkonyi Zoltán azt mondta, hogy nekem jelentkeznem kell a színművészeti főiskolára. Hogy szükség lesz rám. Azt hiszem, neki köszönhetem a legtöbbet: ha elsőre nem vesznek föl, biztos nem jelentkeztem volna még egyszer. Elveszítettem volna a bátorságomat. Bár erről soha, sehol nem beszéltem, titokban Várkonyihoz vágytam a főiskola után is. Pedig szerencsés voltam, szinte bárhova mehettem volna; egyetlen helyre nem hívtak, a Vígszínházba. Békés András és Kerényi Imre osztályában végeztem; így aztán - az Operaházba mégse mehettem - elszerződtem a Ma- dáchba.

A leves (bár jólesik) ebben a pillanatban valahogy nem olyan érdekes, hiszen akkor, azt a Madáchot olyan óriások tartották a vállukon, mint Tolnay Klári, Dayka Margit, Mensáros László (...és még sorolhatnánk...). Ezeket a neveket csak áhítattal lehet kiejteni. Ennek a korszaknak a teljes jogú örökösévé vált aztán Kiss Mari.

Bennem is az volt, amikor odakerültem: áhítat. Nem tudom, a mai fiatalok ismerik-e ezt az érzést, de attól tartok, hogy a kor kineveli belőlük a tiszteletet az idősebbek iránt; minden téren. Az a megrázó, tudod, hogy a színészet egyébként is a pillanat művészete. Volt, nincs. Egy öltöztető mesélte nemrég: egy fiatal színész, amikor a színházban meglátta Tolnay Klári nevét az ajtón, megkérdezte, hogy ő meg kicsoda. Lehet persze, hogy rövidzárlat volt; hogy hirtelen nem tudta azonosítani a helyet a személlyel. Igen, a Madáchban az öltöztetők olyan aranyosak, hogy őriznek minket: még az én nevem is kinn van az öltözőm ajtaján. Psota Irénnel öltöztünk ott. Irén maga a csoda. Gyakran fölhívom; de Békés Italát, Pásztor Erzsit is.

A gyertyafényt megint megremegteti a hűség: sok évet töltött el a Madách Színházban, aztán egyszer csak mégis azt mondta, hogy elég.

Hosszú ideig csinálsz valamit, amiről tudod, hogy összében-egészében nem más, mint a szórakoztatóiparnak egy kis darabja. Azt is tudod, hogy mehetne így még évekig; de minek. Másra, jobbra, frissebbre vágytam - ezért jöttem el Szombathelyre. Ráadásul elsőnek lenni, megalapozni valamit - kiváltságos helyzet. Felelősség. Ha száz év múlva valaki utánanéz, hogy kik voltak Szombathely első állandó társulatának tagjai, a névsorban az én nevemet is megtalálja. Furcsa, jó érzés. Színészként azt szeretem, ha inspirál a szerep mögött fölsejlő élet. Mindig törekszem az igazra. Szeretek próbálni: előfordul, sok kanyar után találom meg a legegyszerűbb utat. A legegyszerűbbet - vagyis a legjobbat. Van néhány kollégám, akik kis szerepet játszanak a Liliomban, és mégis: amikor megszólalnak, akkor pontosan tudom, hogy amit csinálnak, az tökéletes. Azt nem lehet jobban megcsinálni. Ez engem le tud nyűgözni.

Oldásnak megérkezik a harcsapaprikás - látványnak sem utolsó -, de a kaporillatban maradjunk még egy kicsit a gyönyörű Liliomnál.

Nagyon hiszek benne, hogy a közönség szívét értékkel is meg lehet hódítani. Kell a dráma, kell a katarzis - a nézőnek, de a színésznek is. Jó lenne, ha megtalálnánk a sokféleségben egységes, saját arculatot. Ez egy épülő, alakuló társulat - és én örömmel nézegetem a kollégáimat. Idáig jól haladnak a dolgok; a nehézségeken átlendít minket az akarás, a szeretet. Persze, a színész alapjában véve mindig kiszolgáltatott. De úgy érzem, most uralom a sor-somat: nem azért vagyok itt, mert máshol nem lehetnék, hanem azért, mert szeretek itt lenni.

Tényleg olyan, mintha egy filmben mennénk , amikor a habos kávé után kilépünk a Fő téri délutánba. Még néhány óra, és az Akacs Mihály utcában újra elindul Muskátné körhintája. Vagy már most idehallatszik az a varázslatos verklimuzsika. Ez egy épülő, alakuló társulat - és én örömmel nézegetem a kollégáimat

Ahogy Sárvári Emília szerepében rácsodálkozik Márkus Emíliára (9700). Ahogy a Szerelmes Balázs képernyőjén közel hajol hozzánk: kezében kés, szemében egy elfuserált sors. Ahogy Sophia Lorenéhez igazítja a frizuráját (Anconai szerelmesek). Ahogy a Revűzióban mélységes drámát csinál egy röpke slágerből. Ahogy Muskátné szerepében mindent, de mindent tud az életről (Liliom).

Ahogy belép a Pannónia étterem ajtaján.

Uszodából jövök egyébként , teszi le maga mellé a kalapját azzal a törékenyen kislányos, egyszersmind finoman nőies mozdulattal, amely összetéveszthetetlenül az övé. A szombathelyiek talán nem is tudják, hogy milyen jó helyen laknak - persze nem csak azért, mert fantasztikus az uszodájuk. A Csónakázótó körül futni szoktam. Mindig is sportoltam: úszom, futok, mániákus lovas vagyok, gyerekkoromban olimpiai bajnok szerettem volna lenni - de hát Nyékládházáról az nem ment volna.

Ezen a ponton érkezik az étlap. Kiss Mari mindenekelőtt vizet kér. Buborékosat vagy szénsavmenteset? Az a helyzet, hogy egyszerű, szombathelyi csapvizet, ha lehetséges. Mert itt nagyon finom a víz .

Természetesen kapunk vizet - kis kancsóban utánpótlást, sőt, a biztonság kedvéért tálkában citromszeleteket. Akkor nézzük az étlapot.

Legyen húsleves - mert azt itt nem tudok; az ember egy személyre nem főz húslevest. Aztán... harcsapaprikás, házigaluskával vagy kapros-túróscsuszával? Inkább túróscsuszával, ugye? Jaj, ez nagyon izgató...! Igen, gyakran főzök, itt is szoktam, többnyire valami egyszerűt és gyorsat. Fontos, hogy jól bánjak a rendelkezésemre álló idővel. Annyi szépség, érdekesség van körülöttünk. Annyi mindent el kellene olvasni, meg kellene nézni. Szeretnék például eljárni a szimfonikusok koncertjeire; persze nem tudok, mert esténként dolgozom. De már kitaláltam, hogy meghallgatom a délelőtti főpróbákat. Aztán itt van a közelben - a Király utcában lakom - az a csodálatos könyvtár. Mostanában mit olvasok? Nemrég fejeztem be Bartis Attila A nyugalom című regényét - hát, az nehéz könyv, nyomasztó élmény. Utána muszáj volt rögtön Szabó Magdához fordulnom, hogy egy kicsit elringasson. Úgy érzem különben, hogy mióta itt vagyok, az életem olyan, mint a habos torta: a finomságokat kapom most.

Az angol filmrendező-feleség valóságos szerepéből, Londonból anno a Madách Színház legendás rendezője, Ádám Ottó - és a Pygmalion Lisája - hívta vissza. Aztán játszott mindent - komolyat, vidámat, zenéset -, és mindenkivel, aki számít; színpadon és filmen: Bástyasétány 74, Kihajolni veszélyes, vagy a (nekem legalábbis) legkedvesebb, a Vámmentes házasság. Én is szeretem, rá- adásul a Chicagói Filmfesztiválon díjat is hozott. Amit sose láttam, csak hogy tudd. (Nevet.) De megírták a lexikonok, úgyhogy ez a bizonyíték.

Hűséges típus. A Hotel Plazát például majd másfél évtizede játssza Gálvölgyi Jánossal a budapesti Játékszínben. Férjével - kaszkadőr, díjugrató, üzletember; és igen: még ma is nagyon-nagyon jóképű - harminc éve él együtt. És nem csak azért, mert másképp most már nem is volna illendő . Ő az, aki mindig ott van. Akire lehet számítani. Marika, ne vakolj - inkább fuss. Ez a kedvenc instrukciója. Bár mindig szerettem mozogni, Lacitól tanultam meg, hogy a sport, a test karbantartása milyen fontos a léleknek. Nem hagyja, hogy elhagyjam magam. Nem tudom elégszer elmondani: a kocogás a világ legolcsóbb sportja, és csodákra képes. Önfegyelemre tanít. Egyszerűen kifutod magadból a rosszat. És akire nagyon-nagyon büszke: a lánya, Anna. Ő közgazdász. Pont olyan fiatal felnőtt vált belőle, amilyennek kisgyerekként elképzeltem.

(...választottunk, a rendelés meg elmaradt. Hát akkor most már jöjjön a húsleves...)

Sokan mondják, hogy nemcsak azért jó vele találkozni, elmenni mellette például a Király utcában, mert ő a Weöres Sándor Színház színésznője - akár csupa nagybetűvel -, hanem azért is, mert harmónia sugárzik belőle. Az, hogy egész ember.

Közben meg - tudom, hogy nevetséges, de így van - máig rendkívül sérülékeny. Elég egy rossz (rendezői) gesztus, egy apró, fals mozdulat: Ilyenkor lakat kerül rám, és akkor se tudom folytatni, ha megfeszítenek. Talán pont ezért fontos, hogy egyensúlyban legyen a világgal - és önmagával. Mérleg.

Tényleg törekszem a harmóniára, nap mint nap igyekszem mindent megtenni érte. Próbálom a fiatalokban is tudatosítani, hogy az ember nem használhatja felelőtlenül se a szellemét, se a testét. Sokat kell dolgozni a megmaradásért. De azt is tudom, hogy szerencsés vagyok, a sors kegyeltje: ma már különösen tisztán látom, hogy milyen sokat köszönhetek a szüleimnek. A legfontosabb, hogy az ember megtanuljon megállni a saját lábán; és nekünk ezt otthon jól megtanították. Hárman vagyunk testvérek - azokban a viharos ötvenes években voltunk gyerekek -, Miskolctól nem messze, egy gyönyörű, mesebeli kis faluban, Bükkaranyoson éltük az életünket. Aztán mégis elköltöztünk Nyékládházára, mert a szüleim azt tartották, hogy a jövő ott van, ahol a vonat jár. Máig meghat, ha arra gondolok, hogy fölszámoltak mindent, mert a gyerekeik érdekében így látták jónak. A szüleim nagyon tehetségesek voltak - apukám például képes volt kifaragni egy pici, működő cséplőgépet -, csak rossz időben születtek, és nem szerencsés helyen. Abban kamatoztatták a tehetségüket, hogy a gyerekeiket igyekeztek jól útnak indítani. A bátyám is, a nővérem is egyetemet végzett.

Kiss Mari pályafutása is abban a kultúrházban kezdődött - Máig az orromban van a kifényesített padló jellegzetes szaga -, egy téli napon, amikor a hófúvás miatt, úton Bükkaranyos felé elakadt az a bizonyos néptánccsoport. Tele volt a nézőtér, apukám föltett a színpadra, hogy na, Máriám, énekelj. És én elénekeltem az összes népdalt, amit a nagymamámtól megtanultam. Négy és fél, ötéves lehettem.

Aztán a gimnáziumi versmondó verseny, amely végképp megpecsételte a sorsát. A zsűriben, kimondani is izgalom, ott ült Tolnay Klári és Várkonyi Zoltán.

Azért nagy önbizalmat adott, amikor Várkonyi Zoltán azt mondta, hogy nekem jelentkeznem kell a színművészeti főiskolára. Hogy szükség lesz rám. Azt hiszem, neki köszönhetem a legtöbbet: ha elsőre nem vesznek föl, biztos nem jelentkeztem volna még egyszer. Elveszítettem volna a bátorságomat. Bár erről soha, sehol nem beszéltem, titokban Várkonyihoz vágytam a főiskola után is. Pedig szerencsés voltam, szinte bárhova mehettem volna; egyetlen helyre nem hívtak, a Vígszínházba. Békés András és Kerényi Imre osztályában végeztem; így aztán - az Operaházba mégse mehettem - elszerződtem a Ma- dáchba.

A leves (bár jólesik) ebben a pillanatban valahogy nem olyan érdekes, hiszen akkor, azt a Madáchot olyan óriások tartották a vállukon, mint Tolnay Klári, Dayka Margit, Mensáros László (...és még sorolhatnánk...). Ezeket a neveket csak áhítattal lehet kiejteni. Ennek a korszaknak a teljes jogú örökösévé vált aztán Kiss Mari.

Bennem is az volt, amikor odakerültem: áhítat. Nem tudom, a mai fiatalok ismerik-e ezt az érzést, de attól tartok, hogy a kor kineveli belőlük a tiszteletet az idősebbek iránt; minden téren. Az a megrázó, tudod, hogy a színészet egyébként is a pillanat művészete. Volt, nincs. Egy öltöztető mesélte nemrég: egy fiatal színész, amikor a színházban meglátta Tolnay Klári nevét az ajtón, megkérdezte, hogy ő meg kicsoda. Lehet persze, hogy rövidzárlat volt; hogy hirtelen nem tudta azonosítani a helyet a személlyel. Igen, a Madáchban az öltöztetők olyan aranyosak, hogy őriznek minket: még az én nevem is kinn van az öltözőm ajtaján. Psota Irénnel öltöztünk ott. Irén maga a csoda. Gyakran fölhívom; de Békés Italát, Pásztor Erzsit is.

A gyertyafényt megint megremegteti a hűség: sok évet töltött el a Madách Színházban, aztán egyszer csak mégis azt mondta, hogy elég.

Hosszú ideig csinálsz valamit, amiről tudod, hogy összében-egészében nem más, mint a szórakoztatóiparnak egy kis darabja. Azt is tudod, hogy mehetne így még évekig; de minek. Másra, jobbra, frissebbre vágytam - ezért jöttem el Szombathelyre. Ráadásul elsőnek lenni, megalapozni valamit - kiváltságos helyzet. Felelősség. Ha száz év múlva valaki utánanéz, hogy kik voltak Szombathely első állandó társulatának tagjai, a névsorban az én nevemet is megtalálja. Furcsa, jó érzés. Színészként azt szeretem, ha inspirál a szerep mögött fölsejlő élet. Mindig törekszem az igazra. Szeretek próbálni: előfordul, sok kanyar után találom meg a legegyszerűbb utat. A legegyszerűbbet - vagyis a legjobbat. Van néhány kollégám, akik kis szerepet játszanak a Liliomban, és mégis: amikor megszólalnak, akkor pontosan tudom, hogy amit csinálnak, az tökéletes. Azt nem lehet jobban megcsinálni. Ez engem le tud nyűgözni.

Oldásnak megérkezik a harcsapaprikás - látványnak sem utolsó -, de a kaporillatban maradjunk még egy kicsit a gyönyörű Liliomnál.

Nagyon hiszek benne, hogy a közönség szívét értékkel is meg lehet hódítani. Kell a dráma, kell a katarzis - a nézőnek, de a színésznek is. Jó lenne, ha megtalálnánk a sokféleségben egységes, saját arculatot. Ez egy épülő, alakuló társulat - és én örömmel nézegetem a kollégáimat. Idáig jól haladnak a dolgok; a nehézségeken átlendít minket az akarás, a szeretet. Persze, a színész alapjában véve mindig kiszolgáltatott. De úgy érzem, most uralom a sor-somat: nem azért vagyok itt, mert máshol nem lehetnék, hanem azért, mert szeretek itt lenni.

Tényleg olyan, mintha egy filmben mennénk , amikor a habos kávé után kilépünk a Fő téri délutánba. Még néhány óra, és az Akacs Mihály utcában újra elindul Muskátné körhintája. Vagy már most idehallatszik az a varázslatos verklimuzsika. Ez egy épülő, alakuló társulat - és én örömmel nézegetem a kollégáimat