A közösség, mely erőt ad

A társadalom legkisebb közösségébe, a családba és ennél nagyobbakba: barátok közösségébe, gyülekezetbe, civil szervezetbe, egyesületbe. És még sorolhatnám: énekkarba, szakkörbe, tornacsapatba... Közösségbe, ahol számítanak az emberre, meghallgatják véleményét, ahol nincs, nem lehet egyedül. Ha időnként esetleg úgy is érzi, a többiek meggyőzik ennek ellenkezőjéről: fontos valakinek, többeknek. Mindenkire szükség van, a közösség vezetőjére, irányítójára éppenúgy, mint a tagokra. Mindenkinek megvan a helye, feladata, szerepe, mindegyik egyformán lényeges.

Közösségbe tartozni jó. Ugyanakkor felelősséggel is jár: nemcsak magunkban, magunknak élünk önzőn, figyelmetlenül, szeretetlenül. A közösség erőt ad, megtart, felemel, bátorít, lelkesít, de csak akkor, ha mi is aktívak vagyunk, és részt veszünk mások bátorításában, felemelésében. Vannak az embernek nehéz helyzetei, fájdalmas életszakaszai, amikor magányosnak, elveszettnek és egyedülállónak érzi magát, egy jó közösségnek – de legalábbis annak néhány tagjának – ezt észre kell vennie. Nem hagyhatjuk magára az elesettet, az éppen sötét, rossz gondolatokkal küszködőt, a megkeseredetteket, betegeket. Felelősségünk, hogy figyeljünk egymásra, észrevegyük, ha valakinek problémái vannak. Ha ő el is hagyná magát, az őt körülvevő közösség nem hagyja magára. Jövök én is azokhoz, akik írták, mondták, jelezték, hogy vigaszra szorulnak, egyedül érzik magukat.