Két nap az utcán

Két éve próbál segíteni az eltűnt gyermekek, fiatalok keresésében és hazajutásában Sinka Vivien, aki a legnagyobb közösségi oldalon kezdte el tevékenységét. Az internet ugyanis - amellett, hogy kapocs, kommunikációs csatorna lehet a fiatalabb nemzedékhez – kiválóan alkalmas arra, hogy a felhasználók megosztásai révén rövid idő alatt rengeteg emberhez jusson el egy-egy információ, esetünkben egy eltűnt gyermek neve és fotója. Mára közel tízezren figyelik és osztják rendszeresen Vivien, avagy művésznevén Tear felhívásait, s az elmúlt két esztendőben a közös munka eredményeként több tucatnyi eltűnt fiatal került vissza épségben, egészségben családjához.

Sajnos azonban nem minden történet ér véget happy enddel, ezt nap mint nap láthatjuk a híradásokban. Épp ezért Vivien ezúttal azt ötlötte ki, hogy a fiatalok elszökését megelőzendő modellezi milyen nehéz helyzetben vannak azok, akik otthonról eltávozva étel, ital és pénz híján a szabad ég alatt kénytelenek tölteni az éjszakát. _ Mindenkivel megeshet, hogy nincs hova mennie, ezt próbáltam bemutatni a gyakorlatban. Egy meleg kabáton kívül nem vittem magammal semmit, még mobiltelefont sem a veszprémi belvárosba _ mondja Vivien, akiről azt már a cikk elején elmondhatjuk: szerencsére épségben túlélte a rendhagyó kalandot.

_ A legelső pillanatban, fejben és elméletben még egyszerűnek tűnt az egész. Rengeteg olyan esetünk volt az elmúlt két évben, hogy egy gyerek pénz nélkül megpattant otthonról és hetekig az utcán élt. Persze az ilyen esetek főleg nyáron történtek meg, amikor akár egy padon is el lehet aludni, én pedig karácsony előtt, fagypont körüli hőmérsékletben vágtam neki az útnak. Rétegesen öltözködtem, legalább hét kiló plusz ruha volt rajtam, hogy ne fázzak nagyon _ meséli, majd megjegyzi, persze néhány óra után a meleg ruha mit sem ért, ezért nyitott lépcsőházakban húzta meg magát.

Sinka Vivien a kétnapos kaland kezdetén a veszprémi belvárosban, a Kossuth utcán (Fotó: Szabó Péter Dániel)

Előtte azonban pénzt kellett szerezni, hogy enni és inni tudjon valamit. _ A helyzet pontos modellezése miatt kéregetnem kellett, természetesen elmagyarázva utána az embereknek, hogy milyen jellegű akcióról van szó. Pénzt természetesen nem fogadtam el. Felírtuk az összeget, hogy mennyit adtak volna, így a saját kassza erejéig költekezhettem. Kezdetben azt hittem nem lesz probléma, már az első nap összegyűjtöttem legalább 1000 forintot. Az emberek segítőkészek és figyelmesek voltak. Este kilenc körül aztán jöttek a fiatalok az utcára, s bandákba verődve hőzöngtek. Olyan gyors korosztálycsere történt, amit eddig még nem tapasztaltam. Mintha az idősebb korosztály menekülne az utcákról a fiatalok elől. Én se nagyon mertem a belvárosban maradni, mert többször ok nélkül belém kötöttek. Így hát elindultam egy nyugodt helyet keresni az alváshoz. A lakótelepi lépcsőházakban próbálkoztam, már amelyikbe sikerült bejutnom valahogy. A legjobb talán egy olyan lépcsőházban volt, ahol szobanövényeket is tartottak, így körülbelül 16 Celsius fok volt a benti hőmérséklet. Ez a kinti mínuszok után eleinte melegek tűnt. Bevackoltam magam egy beugróba, ahol senki nem láthatott meg. Ettől függetlenül nagyon féltem, hogy megtalálnak, kiküldenek vagy rám hívják a rendőröket. Két-három óra földön fekvést követően egyre jobban éreztem, hogy át vagyok fagyva. Hiába volt viszonylag meleg, hiába a réteges öltözködés, a csontomig hatolt a hideg. Hosszú és gyötrelmes volt mindkét éjszaka.

Nem csoda, hogy Vivien másnap morcosan és fáradtan indult neki a napnak. Karácsony ide vagy oda, az emberek is mások voltak.  _ Volt, aki meg se állt. Nem érdekelte, hogy mit mondok, egyszerűen legyintett és továbbment. Segítőkészséget főképp a harminc évnél idősebbek esetében tapasztaltam. Elég sokan adtak volna pénzt, de hasznos tanácsokkal is elláttak, s próbáltak rávenni arra, hogy hazamenjek_ mondja Vivien, aki szerint lelkileg és fizikailag egyaránt megterhelő volt a kétnapos kaland.

_ Sokat kivett belőlem, hogy szerepet játszottam ugyan, s nem nekem szóltak a nemek, a lesajnáló pillantások, ám ettől függetlenül megkaptam őket. Ha egy fiatal kikerül az utcára, s csak egymaga van, akkor nem igazán számíthat segítségre. Sajnálom azokat az embereket, akik még annyira se álltak meg, hogy végighallgassanak. Lehet, hogy más esetben egy jó szó életet is menthet.