Indokolatlanul elhelyezett két méternyi térköves járda

Történt ugyanis, hogy a Haszkovó lakótelep eldugott szegletében, ahol a magasodó panelek között szép füves részek vannak, ahol a gyerekekkel szoktunk játszani, a kutyát szoktuk sétáltatni, ahol a nénik etetik a kóbormacskákat, ahol munkába járunk, nyáron piknikezünk – szóval használjuk, és szeretjük – megjelentek a markolók. 

Talán a képen is látszik, hogy egyáltalán nem nagy térről beszélünk, hiszen egy markoló is csak éppen fér el a két épület között. Az első napon még elnyomtam felbuzgó érzelmeimet, majd a második napon kénytelen voltam megállni. 

„Tessék mondani, mit építenek ide tulajdonképpen?” – a markolók vagy felszedték a zöld füves földet, vagy ráhajtottak a maradékra, tehát mondhatjuk, hogy teljesen tönkretették – nem mellesleg a mellette lévő járdán közlekedők sem zavarják a fel alá pöfékelő óriás gépeket, szóval csak óvatosan sétálgassanak arra, és semmiképp se mélázzanak el egy sarokra az otthonuktól, nehogy meglepetés érje önöket!

Szóval a „mit” kérdésre azt a választ kaptam, hogy ’térköves járdát’. Ez egy percre kibillentett megszokott zen állapotomból, és a hangos „minek?” felkiáltásom után gyorsan hozzátettem: keresztül a parkon? Hát nem bizony. Az egyik járdától a másik betonozott járdáig, írd és mond, két méternyi térkövezett járdát óhajtanak ide letenni, amihez markoló kell, meg a teljes terep szétzilálása. Csak hallkan mondom, Marika nénivel ketten kézzel is felástuk volna abban a mélységben, ami nekik kell a térkövezéshez, és akkor nem rombolják szét a parkot, nem kell feszes figyelemmel óvnunk a testi épségünket, nehogy áthajtsanak rajtunk, nem üldözzük el a kedves kóbor cicákat, nem kell kerülnie Esztinek, amikor a gyerekkel sétál az iskolába, nem zavarjuk össze a kutyákat, hogy most egy hónapig máshol kell szaladgálni, nem a biztonságos, házakkal körbezárt parkban, mert az itt dolgozó bácsik nem tisztelnek se istent se embert. De nem, nem mi ástuk föl, ők pedig a markolót jó ötletnek tartották.

Nem bírtam hát szó nélkül: kinek kell ez, tessék mondani? A válasz letaglózó: erre van igény! De nem volt folytatás, a kinek van igénye kérdésre már csak lesajnáló vállrándításokat kaptam. 

Szóval ezúton kérdezném a kedves lakótelepi barátaimat, a családokat, kutyásokat és cicásokat, a babakocsival a parkban találkozókat, a néniket, akik mindig rendben tartották az udvart, hogy kinek volt erre igénye? Kérem, jelentkezzenek! Illetve, ha ez aprócska csúsztatás volt, akkor arra biztatom a városvezetést, szóljon nekünk nyugodtan, szoktunk szemetet szedni és virágokat is ültetni közösen - a járdát is képesek vagyunk a saját kezünkkel megcsinálni, ha igényünk lesz rá.