Steinbach József püspök: Nem szabad lankadni a reménységben

Előbb a koronavírus-járvány, majd a szomszédban dúló orosz–ukrán háború forgatta fel az emberek mindennap­jait. Ennek hatásait nyilván ön is tapasztalja egyházi veze­tőként. 
– Tizennégy éve vagyok püspöki szolgálatban, mindig rengeteget dolgoztunk, de örömmel tettük. Látható, hogy évről évre nehezebb a helyzet és több a feladat. 2020-ban megjelent a koronavírus-járvány, akkor egy váratlan szituációban kellett helytállni, biztatni az embereket. Reménységünk sze­rint ez mostanra lecsengett, de jött a háborús helyzet, ami egyházi szinten közvetlenül is érint bennünket a Kárpátalján élő magyar reformátusok révén. Nyolcvan gyülekezetünk van ott, nyolcvan lelkipásztorral, akik hűségesek még ezekben a nehéz időkben is. A Magyar Református Szeretetszolgálat, illetve a keleti országrészben működő gyülekezeteink erőn felül vesznek részt a segítségnyújtásban. Minden szinten igyekszünk támogatni az elesetteket. A mi óvodásaink például személyre szóló ajándékokat készítettek össze a kárpátaljai gyerekeknek, akik nagyon tudnak örülni még a legapróbb dolgoknak is. De visszatérve a háborúhoz: alapvetően változott meg az életünk. Döbbenetes meg­tapasztalni azt, hogy milyen törékeny az emberi élet. Lelkészként és egyházvezetőként is úgy látom, hogy az emberekben nagyon sok a félelem, a bizonytalanság. De hirdetjük, hogy nem szabad lankadni a reménységben, a cselekvő szeretetben ki kell tartani, és bízni kell az Úrban. Könyörögni kell a világ vezetőiért, mert a jövő csakis a béke emberéé lehet. 
Mi az, amiről prédikálni szükséges ebben a nehéz időszakban? 
– A legfontosabb az, hogy vegyük komolyan Jézus Krisz­tus szavát. Minden napnak megvan a maga baja, de a holnapot az Úristen megoldja, a mai napra pedig megadja az erőt, a reménységet. Álljunk helyt, és higgyük, hogy az Úristen megadja a szabadulás útját, még akkor is, ha most ezt emberileg, „testi szemeinkkel” nem is látjuk. Mi mindenképpen a reménység és a biztatás oldalán állunk, imádkozunk és könyörgünk azért, hogy az Úristen – aki a történelem és az események Ura – mutassa meg a hatalmát. Vessen véget a háborúnak, és kényszerítse a világ vezetőit – akik minden emberért felelős mandátumot kaptak –, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz, tegyék félre a gyarló érdekeket, s ajándékozzanak meg bennünket áldott karácsonnyal. Sajnos a háború nem csak szó szerinti értelemben folyik körülöttünk: az életünk kicsiben és nagyban is háborúk, konfliktusok, harcok sorozata. Fájdalmas azt látni, hogy vadulunk, egyre indulatosabbak, agresszívebbek vagyunk, és tele vagyunk gyűlölettel. Ebből meg kellene térnünk, több szeretetre, odafigyelésre lenne szükség. 
Mi az ön vezérigéje az idei adventben? 
– Ebben az esztendőben a Zsoltárok 126. fejezetéből vá­lasztottam az Igét, amely köré gondolataimat rendezem az adventi időszakban. Ez így szól: Mikor jóra fordította sorsunkat az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt az ajkunkon, mert hatalmas dolgot cselekedett velünk az Isten. A summája ennek az Igének az, hogy jóra fordította sorsunkat az Úr, mert olyan Urunk van, aki Jézus Krisztusban eljött hozzánk az első karácsonyon, aki jó, maga a tökéletesség, a szentség. Mi az idei adventen – a külső körülmények ellenére is – valljuk és várjuk a csodát. Azt, hogy Isten jósága sokkal többet adhat nekünk annál, mint amit mi a legszebb álmainkban elgondolhatunk. A hívő ember adventi öröme a körülményektől független, életörömnek nevezném. Abszurd ebben a helyzetben erről beszélni, de mi tart meg bennünket, ha nem az életöröm? Nagyon sok kétségbeesett, szomorú és depressziós embert látok, ezzel nem árulok el lelkigondozói titkot. Jókedvet adj, Uram, nekünk, ebben bízunk, ebben reménykedünk.