Izgalmas történelmi múltról mesélnek a romok Szentkirályszabadja határában

A Romkút elnevezésű római kori villa a Vörösberény, Litér és Szentkirályszabadja hármas határ közelében fekszik. A kiterjedésében a balácai villagazdasághoz mérhető épület­együttes kialakítása az 1-2. századra datálható, a gazdaságot a betörő barbárok pusztították el. A szakember elmondta, a régészek egy kilenc helyiségből álló lakóházat tártak fel 1943-ban, valamint a helyszínről számos lelet került elő, köztük egy világhírű: a párducfejes bronzkilincs a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményét gazdagítja, másolatát a szentkirályszabadjai helytörténeti kiállításban állították ki. 

A nagyon szép helyen fekvő villagazdaság a közelben feltörő forrásokról kapta a nevét, a helyszínen egyébként máig látszik a római kori kőgát egy darabja. A második világháború idején azért sikerült elvégezni a feltárást, mert a zsidó munkaszolgálatosok közül több embert irányítottak át a repülőtér építéséről a múzeum­hoz erre a feladatra. Arra, hogy ezen a helyszínen miért nem őrizték meg a romokat a balácaihoz hasonló módon, egyszerű a válasz: ez nagyon drága lett volna, a világháború idején és annak befejeződése után ez nem szerepelt, nem szerepelhetett a prioritások között. A helyszínen sokáig semmi nem emlékeztetett arra, hogy egykor ott villagazdaság működött. Néhány éve egy biciklis pihenőpont létesült, amely a Szentkirályszabadjáról Litér felé haladó kerékpár­úton érhető el legegyszerűbben. Az egykori római villagazdaság közelében pad és asztalok jelzik, jó helyen járunk. A bozótos területen már csak néhány kis domb emlékeztet a villagazdaság épületeire. Schleicher Vera elmondta, a Romkút és a balácai villagazdaság között félúton, Meggyespuszta határában is található egy római kori emlék, amelyet bár nem tártak fel, a szakemberek mozaikdarabokra és faltöredékekre bukkantak. 

Mintegy nyolcszáz évet ugorva az időben szintén izgalmas történelmi megállapításokhoz juthatunk a falu nevével és alapításával kapcsolatban. Bár írásos emlék erről nincs, a település neve és több közvetett bizonyíték is jelzi, hogy Veszprém megye egyik legősibb településéről beszélhetünk. A falu eredetéhez kapcsolódó monda szerint – amelyre a Millenniumi emlékoszlop is utal a településen – a Somogy felől érkező Koppányt és seregeit a mai Megyehegyen egykor állott vár katonái tartották fel addig, amíg a veszprémi várban állomásozó István királyhoz elvitték az üzenetet a közelgő veszélyről, aki így fel tudott készülni a végső ütközetre. A monda szerint a katonák hűségét és önfeláldozását azzal jutalmazta István, hogy a harcosoknak adományozott a térségből egy területet, amelyet a lovak napkeltétől napnyugtáig be tudtak járni. A néprajzkutató-muzeológus leszögezte, a csata helyszínét pontosan máig nem tudni, arra azonban van bizonyíték, hogy a települést nemesek lakták, akik katonai szolgálattal tartoztak az uralkodónak. A régészeti feltárások alapján nem kizárható, hogy Szent István korában alapították Szentkirályszabadját. A település nemesi jogállását egyébként a török kor után megerősítették, és később újabb nemesek is települtek a faluba, akik végvári szolgálatukért kaptak nemességet. A falu pecsétnyomója – ami szintén a Tájházban látható – is erre a nemesi jogállásra utal, valamint a település címerében máig megőrzött, ötágú koronából kinövő kettős kereszt. 
A történelem kerekén forgatva egy nagyobbat, és megérkezve az újkorba, szintén egyedi történeti tényre bukkanhatunk. Schleicher Vera elmondta, Szentkirályszabadja méretéhez képest különleges, ugyanis a 18. század végétől három iparoscéh is működött a településen. Ez a tény a korábbi nemesi jogállásra vezethető vissza: a népességszám növekedése ellenére a földhöz kapcsolódó előjogok miatt nem indult meg az elvándorlás a faluból, hanem az ott élők közül sokan vállaltak iparosmesterséget akár annak árán is, hogy eladták nemesi jussukat. A 19. századi jobbágyfelszabadítás idején mintegy 1500 lakosa volt a falunak, ám bognár, takács és asztalos céh is működött a településen, ráadásul mindegyikben több tucat iparosmester dolgozott. A szabadi asztalos céh fénykora az 1850-es és 1860-as évekre tehető, amikor összesen húsz műhelyben készültek a bútorok. A céheket végül 1872-ben feloszlatták, a szakmák teljesen az 1950-es évek téeszesítésével szűntek meg. Érdekesség, H. Csukás Györgyi néprajzos kutatásaiból tudható, hogy Veszprémben és környékén számos háztartásban voltak fellelhetők még a közelmúltban is Szentkirályszabadján készült bútorok. 

A település 20. századi történetével kapcsolatban az Ezüsthárfa együttes működését emelte ki Schleicher Vera. Elmondta, a második világháború után kerültek a településre az úgynevezett hárfás cigányok, a Gertner család tagjai. A tanárként és népművelőként tevékenykedő Dalányi József karolta fel őket, és megalakították az Ezüsthárfa nevű együttest. A közel húszfős együttesben általában három hárfás, valamint énekesek és táncosok léptek színpadra. Az országos sikereket is elérő formáció az 1970-es években szűnt meg. A Gertner famíliában számos tehetséges zenész mellett hangszerkészítők is voltak, az együttes a nevét a hangszerek ezüstgombjairól kapta.