2015.01.23. 17:50
Majdnem olyan
Múlt szombaton volt Veszprémben, a Hangvillában a X. országos gyermekdiabétesz-nap. Jeles évforduló ünnepe ez: 1922. január 11-én egy 14 éves fiú, Leonard Thompson kapott a világon először inzulint.
Nem volt vesztenivalója, órái voltak hátra. (Akkoriban az érintettek szenvedtek, éheztek, majd – inkább előbb, mint utóbb – meghaltak.) Leonard a magas vércukorszint okozta kómájából felébredt. Hosszú idő telt el, és sok rosszulléttel járt, mire az orvosok megtanulták helyesen alkalmazni az inzulint, de Leonard vércukra végül egyensúlyba jutott, idős férfiként hunyt el. Őt követően sok ezer, máig sok millió ember életét mentette meg az inzulin, amelyet Magyarországon 1926 óta használunk.
A „csodás felébredést” Magyarországon tíz éve ünnepeljük. Illetve ezt az ünnepi napot arra használjuk, hogy az országban élő cukorbeteg gyermekek és szüleik találkozhassanak egymással és szakemberekkel.
Akinek egészséges a gyermeke és legfeljebb évente kétszer torokgyulladás miatt kell orvoshoz vinnie, nem sejtheti, mennyi mindenre kell figyelni egy cukorbeteg gyermek esetében. Mennyi mindent kell megtanulni ahhoz, hogy a gyermek élete majdnem olyan legyen, mint az évi kétszeri torokfájósnak. Mert igenis lehet majdnem olyan!
A családok mindent megtesznek ennek érdekében. Az első sokkot követően megtanulják a diétát; kitapasztalják, hogy focizáskor mennyivel több szénhidrát kell, lustálkodáskor mennyivel kevesebb inzulin. Rájönnek, melyek a vércukoresés első tünetei, és már apró korban ügyesen mérik a gyerekek saját műszerükkel vércukorszintjüket.
Amikor a család hétköznapjai kezdenek olyanok lenni, mint régen, a szabályok keretein belül, jön az újabb megrázkódtatás: a környezet nem fogadja be vagy vissza a diabéteszes gyermeket. Múlt szombaton, a találkozón rémtörténetről és szívmelengető segítőkészségről egyaránt lehetett hallani.
Hároméves lett a diabéteszes kislány, óvodába kellett íratni. De nem volt a városban olyan óvoda, amely befogadta volna. Persze, érthető az óvónők félelme, ha az ő hibájukból lesz valami baj, övék a felelősség olyasmiért, amihez nem értenek. A gyerek tehát marad otthon, s vele az édesanya, aki ezáltal a szakmájából egyre inkább kiesik, a család pedig anyagilag egyre lejjebb csúszik.
Szegeden egy elkeseredett édesanya elhatározta, ha kell, Brüsszelig meg sem áll, hogy gyermeke jogait érvényesítse. De elegendő volt a városi óvodák vezetőjéhez mennie, aki annyit mondott: megoldjuk. És megoldották! Szeptembertől az önkormányzat finanszírozásában egy védőnő és egy ápolónő dolgozik részmunkaidőben az egyik óvodában, ahová a cukorbeteg kislány mellett még egy anyagcserezavarban szenvedő lányka jár, s várnak egy újabb diabéteszes kisfiút.
A gyermekek boldogan játszanak társaikkal, az édesanyák nyugodtak, az óvodában mindenki éli megszokott életét, senki nem retteg a felelősségtől az önkormányzat pedig büszke lehet, mert az uniós célokat – esélyegyenlőség, megkülönböztetés elleni harc, fogyatékkal élők támogatása –, amelyek az érző, értő, humanista emberek számára magától értetődő értékek, megvalósította.
Nem több száz emberen segítettek, két-három családról van szó. De az óvodák vezetője így fogalmazott: egy gyerek is gyerek, és minden kisgyereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy a társaival lehessen, közösségben fejlődhessen!
Nem csoda történt, csak találkozott a szülői elképzelés, az egészségügyi támogatás és az önkormányzat segíteni akarása. Vagy ez manapság csoda?
Herth Viktória, a Diabetes főszerkesztője
