A zenében nincs demokrácia

A Villa Mediciben Neubauer Sándorné ügyvezető igazgató fogad. Azt mondja, összeállítottak számunkra egy menüsort a vendégek által kedvelt fogásokból, aminek Kováts Péter hegedűművész nagyon örül, az ételek kiválasztása mindig probléma. Igazi „gourmet”, szereti a finom ételeket. Felesége, Bendik Ágota nagyszerűen főz, megengedhetik maguknak azt a „luxust”, hogy otthon ebédelnek; közel laknak az iskolához, a Dózsavárosban, a Temető-hegyen, az őrült rohanásban egy kis nyugalom napközben.

Fontos, hogy teljes csönd legyen, nem szereti, ha ebéd közben zaj van. A zenészeknek több szólamban kell tudni gondolkodni, ennek ellenére a mindennapi életben mindig arra koncentrál, amit éppen csinál. Zenét hallgatni ebéd közben nem szeret, stresszeli, feszült lesz tőle. Ha zene, akkor azt hallgatjuk, ha ebéd, akkor ebédelünk. Az étteremben visszafogott háttérzene szól, ez így még rendben van, kibírom, mondja.

Közben megérkezik a konyhafőnök üdvözlete, vörös tonhaltatár, házi készítésű félbarna kenyérrel. Kováts Péter mesél, szereti az ízletes, kigondolt, jól elkészített ételeket, de az egyszerű, paraszti ételeket is. Édesanyja még mindig jól főz, pedig már elmúlt nyolcvanéves, ő is, édesapja is jó egészségnek örvendenek.

„Amikor a pályámat kezdtem, majdnem egy évig éltem Marokkóban, a világ egyik legelitebb szállodájában játszottam egy zongoratrióval. Az első nap a szálloda éttermében ültünk, kértem, hogy a bélszín ne teljesen, hanem félig legyen átsütve. Nem vették figyelembe, amit kértem, szóltam a pincérnek, legyen szíves visszavinni. Tudni kell, hogy Párizs egyik legjobb séfje dolgozott a szállodában, a szomszédos asztalnál Nelson Mandela ebédelt, pár nappal később Alain Delon, amerikai filmsztárok jártak oda, nem szokták gyakran visszaküldeni az ételt, én ezzel nyitottam. Másnap mindenki vigyázzban állt és azt leste, minden rendben van-e. Pedig nem szeretem a konfliktusokat, de ha nem tetszik valami, azt megmondom”.

A zenekarban is? – kérdezem. Ott pláne. Vajon ez az igényesség a minőség alapja? Sokan talán szőrszálhasogatásnak gondolnák, talán egy átlagos zenész is azt mondaná, aki kívülről menne be egy próbára. De Kováts Péter mindenből a legjobbat, a legtökéletesebbet akarja, ahogyan a Villa Medici is: kiszolgálásban, ételekben, eleganciában. Kikapcsolták a zenét, jegyzi meg Péter. „Biztosan meghallották, hogy kritizáltam”. Jót nevetünk. Csak átkapcsolnak valami másra, mondja Gáspár Gábor fotós kollégám, és neki van igaza.

A Mendelssohn Kamarazenekarról beszélgetünk, idén ünnepli fennállásának huszonötödik évfordulóját. Volt-e fluktuáció, mikor vesznek be új tagokat? Az elmúlt negyed évszázad alatt volt, aki nem bírta, aki elfáradt, de voltak, akik azért mentek el, mert máshol kezdtek új életet. Minden szólamban tudtak fiatalítani. Ha más zenekarból hívnak tagokat, nem ismeretségi alapon választanak; az a fontos, hogy a legjobbakat találják meg. Mostanában gyakran játszanak szimfonikus felállásban; Amerikában, Nyugat-Európában a kamarazenekarok kamara-zenekari és szimfonikus verzióban is színpadra ülnek. Meg kell újulni, zeneileg egyensúlyozni; nem tesz jót az előadónak, ha mindig ugyanazt játssza.

A vargányakrémleves roston libamájjal az étterem specialitása, a törzsvendégek annyira megszerették, tizennégy éve nem engedik levenni az étlapról, frissen őrölt borsot kínálnak a levesbe. Arról kérdezem Pétert, vezetőség vagy egyszemélyi vezetés van-e. Ő dönt, a műsort, a repertoárt ő állítja össze, a művészeti vezető feladata, hogy arcot adjon, ezt nem lehet demokratikusan végezni. Nyilván nem ő lenne a művészeti vezető, ha nem felelne meg az együttesnek.

„A zenében nincs demokrácia, próbán meg abszolút nincs.” Ha nincs demokrácia, akkor diktatúra van? Nem, diktatórikusnak nem kell lenni, de a minőséget követelni kell. Érdekel az is, hogyan tudnak együtt próbálni feleségével. „Sokakban talán munkahelyi feszültséget okoz, ha a férj–feleség együtt dolgozik, nálunk ez nincs így. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, egy hegedűtanárhoz jártunk, Káté Istvánhoz. Hegedűvel a kézben ismertük meg egymást, természetes volt, hogy együtt is játszunk. Zenei ideáljaink majdnem teljesen egyformák, abszolút elfogadom, amit Ágota kritikaként mond.

Általában próba után teszi ezt, a próbát vezetni kell, ott mindenfajta beszólás megtöri a menetet. Mások sem szólnak, persze vicc van, oldásnak a legnagyobb feszültségek közepette – szerintem kevés zenekar van a világon, ahol ennyire jó hangulatúak a próbák. A következő pillanatban már megint teljes a csend; nem tudnék úgy dolgozni, ha fegyelmezési problémákkal kellene foglalkozni. Keményen kell dolgozni, a kitűzött cél, a minőség számít, a három óra próba pillanatok alatt elillan. Én lassan eszem ám. Nem baj?” Megnyugtatom, egyen csak. „Így jobban érzem az ízeket. De nem tudatosan eszem lassan, egyszerűen csak így van.

Kevés dolgot csinálok tudatosan. Kívülről nézve sikeres pályának tűnik az enyém, sokan gondolhatják, biztosan megtervezett. Sok munka van benne, de tervezés nincs”. Soha nem tervezte, hogy művész lesz és egy vonószenekar élén áll majd? Nem tervezte. Nem is akart zenész lenni, mégis az lett. Most a világ egyik legboldogabb embere, hogy zenélhet, ráadásul ilyen családi háttérrel, ez nagy adomány. Minden fogáshoz más ital dukál, a borjúszűzhöz szekszárdi merlot. Péter azt mondja, régen járt itt, nyáron, az ünnepi játékok idején, Vásáry Tamással többször is, a zongoraművész a mostani közös koncert után is a szállodában száll meg. Péter szereti a jó éttermeket, zenészként Amerikában is a legjobb helyeken fordult meg, a Villa Medici kitűnő hely. Nem tervezett semmit, de gyerekkorában sok mindenről álmodozott. Például arról, hogy agysebész lesz, vagy hegedűs, vagy buszsofőr.

„Órákig tudtam állni a helyi járati buszon, annyira tetszett a buszsofőrök mikrovilága. Lenyűgözött. Nem dicsekedtem ezzel addig, míg Perényi Miklóstól nem hallottam, hogy ő is meg volt őrülve a buszokért és a vonatokért. Gyerekkoromban például, ha házunk alatt elment egy busz, a hangja alapján megmondtam annak a rendszámát.” Adódik a kérdés, abszolút hallása van-e. „Színhallása” van, ez egyfajta abszolút hallás. Nem a hangmagasságot hallja, hanem a hangszínt és az alapján a hangmagasságot. „Kocsis Zoltánnak abszolút hallása van. Mindegy, hogy villamoscsengő vagy nagybőgő, tudja, milyen hangmagasság. Én ezt nem tudom, ilyen szempontból relatív hallásom van, de például hegedűn tökéletesen meg tudom mondani.” Kováts Péter zenekart vezet, a zeneművészeti szakközépiskolát irányítja, de szólistaként mintha kevesebb lehetősége lenne.

Ezt ő is elismeri, ez baj. Ki lehet-e így tűnni, lehet- e sikeres? „Az egyéni pályám szempontjából nem szerencsés, hogy Veszprémben lakom. A siker nem érdekelt, sikeres sosem akartam lenni, a feladatok érdekeltek. Eljátszani, elvezényelni egy művet nem feladat, hanem egy álom, ami ha megvalósul, abban boldogan feloldódom. Az ismertség bizonytalan dolog. Az az ismert, akit a tv-ben mutogatnak vagy az újságok címoldalán szerepel, ilyen értelemben én sem vagyok ismert, a zenekar sem.” Mikor a buszvezetőségről, karmesterségről álmodozott, Veszprémről álmodott? „Eszembe sem jutott. Így alakult. Egy zenész azért megy zenésznek, hogy egy darabot eljátsszon a közönségnek. Az, hogy ezt a zenét Bándon játszom a templomban vagy Buenos Airesben, a Teatro Colon színpadán, teljesen mindegy. Ilyen szempontból semmit nem bánok, így közelebb kerültem a való élethez. Ez egy elüzletiesedett világ, a nagy helyeken, Párizsban, Milánóban élő zenészeket hívják, játszanak, megkapják a pénzt, hazamennek, nincs kapcsolatuk a környezettel.

Mi más életet élünk, talán ez gazdagabb. Zeneileg lehet, hogy nem, mert kevesebb a fellépési lehetőség, kevesebb a stílusirányzat. Ezért örülök, hogy most szonátaesten játszhatok, ez nagyon üdítő. Ha összegzést végzek, azt mondhatom, zenélhettem, sok művet megismerhettem, egy zenekar létrehozásában játszhattam szerepet, a közönség szeret, kitart mellettünk, jár a koncertjeinkre. Azt csinálom, amiben jól érzem magam.” Összegezne már? Azért ez mégiscsak az ötvenedik születésnap, közli. Nem kevés. Elgondolkodik az ember, hova rohanunk, kevés az idő, főleg a nyugodt gondolkozásra. Vegyem komolyan, mondja, ő sosem akart eljutni valahova.

Furcsa ezt hallani a mai világban, ahol minden az érvényesülésről, elismerésről szól. Vásáry Tamás – aki előtt kicsúszott a száján az, hogy sajnos az ötvenedik – azt mondta neki: „Gondolj arra, hogy van egy nagy zsákod, és ahogy telnek az évek, mindig beleraksz valamit. Élményeket, örömöt, sikert, boldogságot. És most, mikor ötvenéves leszel, nézz bele, és meglátod, milyen gazdag is vagy! Ne a fordítottját képzeld, hogy egy teli zsákkal születsz, aminek évről évre fogy a tartalma...!” Van, aki ennyi idősen már nem él, Schubert, Mendelssohn, Mozart. Egy szavunk nem lehet. A francia apró palacsintát vaníliafagylalttal, Cointreau likőrrel flambírozva előttünk készítik, megkoronázása a fenséges ételsornak. Péter lányairól beszélgetünk, akiknek nagyszerű zenei érzékük van, mégsem választják a zenei pályát, és a zenekar 25. születésnapjáról, amit Vásáry Tamással, Tokody Ilonával és Perényi Miklóssal együtt ünnepelnek júniusban.

Álmodik-e még valamiről? Az álmok titkosak, mondja. Fontos, hogy ne magának keresse a jót, hanem mások is részesüljenek benne. Az álmok egy „ezrelékét” mégis elárulja: szeretne csak a zenével foglalkozni. Tervezni továbbra sem tervez, a jövőről semmit nem tud.