25 éve írta a Napló - Hiszek a mesében

„Megnőttünk. Ráeszméltünk arra, hogy a nyuszi nem bír el egymaga ennyi ajándékot. Szüleink helyett mi, gyerekek díszítjük a karácsonyfát. Örülünk, ahogy készül; egymásnak adogatjuk a színes gömböket. Mégis más érzés volt úgy örülni, mikor a fa varázsa és az alatta lévő ajándékok meglepetésként értek bennünket.

Egyik ismerősöm mesélte, hogy gyermekkora karácsony délutánjain rántást kevergetett nővérével. Azt nem volt szabad otthagyni, annak nem volt szabad odaégni. A rántás – ha nem is volt feladata, mert később kidobták – figyelmet és fegyelmet igényelt. Mondhatom: alibi volt, hogy a gyerekeket a szobától és a karácsonyfától távol tartsa. Az a szülő, aki együtt veszi kicsi gyerekével a karácsonyfát, majd együtt is díszíti vele, saját magát és gyerekét fosztja meg a felfedezés és az őszinte rácsodálkozás boldogságától. Hiszem, hogy van más megoldás, más lehetőség. Hogy a gyermekben sokáig éljen a mese, sokáig higgyen a kitaláltban. Ma már ezt nem könnyű elhitetni. Kiscsoportos óvodás leplezi le az óvó nénit, amint magára ölti a piros ruhát, s ettől az élménytől nem hisz a varázslatosban. Mert nem hihet benne.

Hogy mi változott? Nem tudom. A gyerekek nőnek, a mesék a régiek; csak nem hisznek bennük, nem fogja meg, nem köti le őket. De nemcsak a mese a baj. Hanem a vallás hiánya. Mert egy karácsonyi és húsvéti ünnepet másként él meg a hívő gyermek, aki talán nem is Istenben, hanem a hitre nevelő nagyszülőben, szülőben hisz. Elfogadja, elhiszi a Télapó- és nyuszimesét.

Hinni kell megtanítani a kicsi gyerekeket. Addig, amíg nem késő, amíg a mese valóság számukra. Amíg a szü-lő, s nem a társai befolyása alatt áll.

Kicsi gyerek hit nélkül olyan, mint a karácsony szeretet és meleg nélkül.”