Harmincéves lettem én

A minap a teletextet olvastam – ilyet is csak 30 felett tesz az ember –, ahol először egy társkereső hirdetés bökte ki a szememet, amely két kategóriába sorolja az embereket. 30 alattiak és 30 felettiek. Nem fővárosi vagy vidéki, nem diplomás vagy szakmunkás, nem fideszes vagy MSZP-s. Nem, 30 alatti és 30 feletti.

Elgondolkodtam, mit is jelent 30 évesnek lenni. Sőt, súlyosbítva a helyzetet 30 éves nőnek lenni. Mindenekelőtt azt, hogy vége a húszas évek álmodozásainak, heves tiltakozásainak, gyökértelen szenvedélyekbe bonyolódásainak. Azt jelenti, hogy kezdődik egy komolyabb élet. A párom azt kérdezte, hát nem örülsz, hogy végre nem a bulikról szól majd az életed, hanem komoly dolgozó nő vagy már és családanya lehetsz? De, persze, örülök, de valami akkor is nagyon megváltozik, nagyon. A 30 azonban érdekes kettősséget is rejt, és ebben kár titkolni, vannak lehetőségek. Már nem lehet azt mondani rám, hogy pályakezdő vagyok, rutintalan, amit mondok, annak már van valamennyi súlya. Viszont még nem vagyok abban a korban, hogy folyamatosan attól kelljen rettegnem, mihez kezdek, ha fenekestül felfordul velem a világ. Persze mi, az úgynevezett Y generáció megtanultuk, hogy mindig készen kell állni az újrakezdésre, mindig. Idősebbek szokták kérdezni a mi generációnktól, hogy mit tervezünk öt meg tíz év múlva, meg gyűjtünk-e a nyugdíjunkra. Anyám idén megy nyugdíjba onnan, ahol 40 éve elkezdett dolgozni. Nekem ez a ki tudja, hányadik munkahelyem. Szóval a válasz: nem. Nem tervezünk. Készen állunk. Ez a készenlét pedig épp azt jelenti, hogy próbálunk nem beleőrülni abba a tudatba, hogy ha holnap kihúzzák alólunk a hintaszéket, akkor mi lesz. Együtt élünk azzal a gondolattal, hogy lehet, hogy holnap valahol teljesen máshol, egy vadidegennel újra kell kezdeni mindent. Ennek a készenlétnek pedig nagyon fontos része a nyelvtanulás.