Élők és holtak

Kultusza van a temetőbejárásnak, hazánkban különösen, sokkal inkább, mint máshol. Egyfajta kötelesség is ez, így tisztelegni, fejet hajtani az elhunytak előtt, rendezni sírjaikat. Ennél azonban fontosabb, hogy rendezzük dolgainkat, gondolatainkat, emlékeinket. Hogy tudjunk megnyugodni, tisztázni az elhunythoz fűződő érzéseinket, mindenféle lelkifurdalás, önmarcangolás és önvád nélkül Ez hosszú folyamat, nem megy egyik napról a másikra. Fel kell nőni, meg kell érni ehhez.

A temetőbejárásnak és a halottaknak van kultusza. Ápoljuk az elhunyt hozzátartozók, rokonok, ismerősök, barátok emlékét, tiszteljük az ősöket. De vajon van-e az élőknek, az életnek ilyen kultusza? Tiszteljük-e, becsüljük-e, szeretjük-e azokat, akik itt élnek köztünk, mellettünk, körülöttünk? Figyelünk-e rájuk, gondoskodunk-e róluk, találkozunk-e velük? Adunk-e, ajándékozunk-e időt? Vagy csak elmegyünk egymás mellett, hosszú ideje nem keressük a szülőt, gyereket, családtagot, nem hívjuk telefonon a barátot, nem látogatjuk meg az ismerőst.

Néha olyan érzésem van, hogy vannak élők, akik meghaltak. Számomra. Elmúlt kapcsolatok, kihűlt barátságok. Mások viszont visszatérnek, újra élednek, új tartalommal töltik meg az egykori szoros családi, baráti kapcsolatot.

Halottak napja az élőkről, az életről is szól. Kell, hogy szóljon, hogy a fájó, sötét pillanatokban valami reményt adjon. Hiszem, sokan hisszük, hogy az élet legyőzi a halált, nemcsak húsvét hajnalán, de ilyenkor, november elején is.