Anyaművek - Hunyó bunyó

Egyelőre együtt alszunk, ami miatt olykor volt egy kis belső harcom, hogy ez most oké-e. Aztán elengedtem. Kit izgat, most így kényelmes. Szupereket aludtunk, ha gond volt, fej- vagy hátsimi és szuszogás tovább. Bizonyára egyhamar erről is leszokunk, mint oly sok más bébidologról. És lőn. Az élet alakítja magát, csak hagyni kell „szóhoz jutni”. Mivelhogy kifejel, kirugdos, kibunyóz az ágyból, ami pedig nem egy kilencvencentis heverő. Nem is egy hajó, de azért olyan százhatvanas megvan. Ugyanis először, elalvás előtt icereg-ficereg, már ott kapok egyet-kettőt, ekkor a békés elnyúlásnak még számomra nincs itt az ideje. Az elalvás pillanatában tökéletesen keresztbe fekszik az ágyon, így a fejem még épp nem esik le az ágyról, és talán nem tolja le az övével az enyémet. De nincs baj, mert még ébren vagyok. Aztán, amikor elalszom, van, hogy megfordulok inkább, mert kemény a feje, de biztos az enyém is, csak ez neki valahogy mindegy. Csodásat álmodok, majd nagy amplitúdóval belendül az ágy, pedig nem víz-, én meg majd' felkiáltok, mivel ő átdobja a lábát a szabad zónából az én sípcsontjaimra/térdemre/derekamra. Szóval magamtól ugrok át inkább a heverőre, hogy teret kapjon a kicsi utódom.